english
magyar
- Az üző
- Benső kör
- A Fényhozó
- Calumnia
- Trópusi nyuszi...
- A jövő krónikája
- Benső kastély
- Angyalom?!
- Társasjáték
- A XI. Parancsolat
"Arra megyek amerre nehezebb,
mert arra rövidebb."
A minap összevesztem Raplival, koromfekete cicánkkal. A kis dagi ajtónállónak néz, aki adj'Isten, de azonnal az éjszaka közepén nyitogatja neki az ajtót. Gondolja ő...
Egyik éjjel komplett hisztit rendezett, mert nem ugrottam azonnal. Erre megráztam egy kicsit a bundájában Miss Popót (művésznév). Meg is sértődött őlédisége, került bennünket három napig. A fiam nevetett: Ez a cica most tanulja meg, anya, hogy Te is egy cica vagy, majd rájön, hogy nagyon rosszal kezdett. :)
Igaza van. Fütyültem a kis hisztisre. Mire leesett neki, hogy se kaja, se család, se meleg. Végül úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és felvágott orral bevonult. Azért minden nap felemlegetem neki, nehogy elfelejtse, itt a dolgok nem úgy mennek, ahogy a kerge macskafejben megszületnek. És ami a legjobb: látom a kis pofáján, hogy érti ő. :)
Éjjel bejön a szobába, megáll az ágyam mellett, és nagyon halkan azt mondja: E.
Kimegyünk? Kérdezem.
A válasz: E.
Megy ez nekünk csendben is. :)
Egyik éjjel csendes magányomban
Furcsa, mély álomban vándoroltam.
Megkértem a fényes nagy Eget,
Jobban szeressen eztán Tégedet.
Ne csak nehézségek közt mutassa meg kegyét,
Hanem több szépségnek is adja végre jelét.
Kértem Neked békét, biztosat és nagyot,
És kértem még egy Otthon Csillagot.
Kértem Fényt az otthon közepébe,
Hogy ne kelljen soha elmenni belőle.
Aztán pedig kértem Neked egy padot,
Hogy velem üldögélhess, amikor ott vagyok.
Egy olyan otthont kértem én Neked,
amit Soha Tőled elvenni nem lehet.
Mindannyian vándorolunk házról házra, lakásról lakásra, társról társra, és mind az igazi otthont keressük, mely nem létezik ebben a fizikai világban.
Felépíthetjük, otthonossá tehetjük, belakhatjuk, de valahogy mindig elvehető egy rossz szóval, hazug tekintettel, irigységgel vagy csalárdsággal.
Egyszer csak már nem érezzük otthon benne magunkat, mintha nem is a körülmények, de maga az otthon válna hűtlenné hozzánk. Mert az otthont emberek jelentik. Gyakran csak egy. Hiszen egy is elég, hogy otthon érezzük magunkat végre.
Mi emberek keressük az otthont egymásban életeken keresztül.
Egy olyat, amelyik nem zár ki, és nem zár be. Csak lakni lehet benne, mint egy meleg fészekben. Fejlődni benne, felnőni a feladathoz, és szeretve lenni, ahogy a fészkekben szokás, mert van bennük melegség és összetartó erő.
Ezért aztán egy igazi otthon lakói könnyebben vannak messze egymástól a fizikai világban is, mert a szálak elszakíthatatlanok.
A karácsonyi olvasói klubba vittem magammal egy karácsonyfát, hogy emeljem az ünnep fényét, de majdnem úgy jártam, mint Moira a liftben a Jövő krónikájában. Mikor lehoztam a padlásról és be akartam tuszkolni a csomagtartóba, rögvest ledobott 3 díszt, beakasztotta a csúcsdíszt a plafonba és kitámasztott. Gondolom, berágott, hogy láthatóan kitört a karácsony, én meg őt likvidálom a lakásból, ahol pompáznia kellene. Nem könnyen vertem le a hisztit. Ígértem fűt-fát, végül fűrészt, mire visszavett a kis dekoráció. Lecsuktam a csomagtartót, és megtöröltem a homlokomat. Milyen egy világ lett... és még örülhettem, hogy nem támadt rám hátulról, mikor meglátta a város főterét kivilágítva. Na, és hazafelé ugyanez, mert már kezdett belejönni a sziporkázásba a klubban, mire megint bekényszerítettem a kocsiba. Most a folyosón duzzog, holnap majd kiengesztelem, és beteszem a fiam szobájába, amint helyet találok neki ott.
Nem is csoda, hogy kivagyok, mint az orosz bicikli, mire eljön az ünnep...
...hallelúja... :)))
A nő figyelmet szeretne, a férfi dicséretet. A nő azt mondja: Ha hozzád beszélek, ne bámulj ki az ablakon! A férfi: Persze, már megint én vagyok a hibás!
Aztán ilyeneket is mondunk: Bunkó vagy! Régen bezzeg! A lényeget!
Két fél, két világ, két nyelv. Összezárva. Milyen kiszámítható… milyen idegesítő… milyen izgalmas. Egy háború tele megfejteni való kódokkal. A nő a férfit szeretné, a férfi pedig Istent – mondták a régiek. De leginkább mindenki azt szeretné, ha megértenék. Ha érzékelné a másik, mi rejlik a szemrehányás, a panasz mögött. De hát nem állhat minden pár mögött egy villámhárító, egy tolmács vagy egy terapeuta. Legtöbb nehézségünket magunknak kell megfejtenünk.
Rosszul kommunikálunk. Tele vagyunk megtanult sztereotípiákkal. Ezt mára már csaknem mindenki tudja. Igen, azt már észrevesszük, hogy nem jó. De vajon hogy jó? Hogyan lesz működőképes egy kapcsolat, hogyan halljuk meg, mit is mond valójában a párunk? Tudjuk-e, hogy megbántani nem csak szóval, tettel, de mulasztással is lehet? Milyen mély a megbántás? Fel tudjuk-e mérni? És tudunk-e bocsánatot kérni miatta?
Megértés és elfogadás. Ez lenne minden békés kapcsolat mozgatórugója. De mindent elfogadni sem lehet. Közben pedig minden tanítás azt harsogja: ne akard a másikat megváltoztatni. Akkor mi a teendő? Hagyjuk el a társunkat és keressünk hozzánk illőt? De mi lenne, ha egyből magunkhoz illőt keresnénk? Olyat, akinek ugyanaz okoz örömet, ugyanaz bizonyítja a szeretetet? Hallottunk már a Gary Chapman könyveiben emlegetett 5 szeretetnyelvről. Az 5 féle nyelvről, mellyel ki tudjuk mutatni a párunknak, hogy szeretjük. De vajon mi történik, ha elfárad a kapcsolat, és a másik szeretetnyelvének puszta ismerete kevés a talpra állításához? Mi lesz, ha már nincs bennünk erő olyat tenni, ami csak neki öröm, nekünk nem? Ha legalább ugyanaz lenne az a fránya nyelv, mennyivel könnyebb lenne olyat cselekedni, ami számunkra is a szeretve létet jelenti (nem csak neki), így fenntartás nélkül teljesíthetjük. Persze nem kezdhetjük az ismerkedést azzal, hogy: Hello, XY vagyok, kitöltenéd ezt a tesztet? De ma már tudjuk, milyen fontos a közös érdeklődés. És akkor még mindig egy másik lélekről beszélünk. Egy másik világról, akit meg kell értenünk és el kell fogadnunk. Közös szeretetnyelvvel persze ez sokkal könnyebb, de még mindig kizárt, hogy minden részlet stimmeljen. Ezért szükségesek a másik megváltoztatása helyett az apró módosítások, a közösen hozott változtatások. Az együtt létrehozott rend, rendszer, melyhez igazodni tudunk, melyhez méltóak lehetünk, mellyel megtiszteljük egymást. Közösen.
Hiszen egyedül nem lehet egy kapcsolatot sem működtetni, sem pedig megmenteni. Ez az igazi társasjáték, melyet bizony tanulni kell. Már ha szeretnénk valami pozitív eredményt. És akkor még nem beszéltünk igazán a megbántásokról, a megbántók belső törvényeiről, a felelősségvállalásról, a lelkiismeret-furdalásról és annak szintjeiről, az eltávolodásról, a megbocsátás szabályairól vagy akár a hűtlenségről.
De ami késik, nem múlik. :)
"Az igazi összetartozás különleges kapocs. Az égben köttetik, még születés előtt. A másik kiegészít, megnyugtat, teljességet és a biztonság érzését adja. Nem zavar, Nem bánt, úgy jó, ahogy van. Egész, törhetetlen, szabadés független közben, hogy beteljesíthesse a saját útját. Bizalma erős, hűsége természetes. De nem biztos, hogy messziről csillog-villog, sokkal inkább belülről fénylik, legtöbbször pedig feltűnés nélkül csak dereng a félhomályban. Tudni kell észrevenni. Sokszor éppen azért láthatatlan, mert próbára tesz. Életeken át keressük, mert ritkán van velünk egy időben a földi színpadon."
Részlet a Jövő krónikája című könyvből.
"Vannak napok, melyeken fordul a világ sorsa. Senki sem tudja, miért. Nem tudjuk, ki tett értük vagy ellenük, egyszerűen csak megtörténnek. Talán a világfolyamat bizonyos pontokon lehorgonyzott állapotban tárolja az események beteljesülésének lehetőségét. Két lehorgonyzott pont között pedig tetszőlegesen tekeregnek és kereszteződnek az utak, készülődnek az események, döntenek az emberek. A horgonypont azonban várja a kiteljesedést. Várja, hogy bekövetkezhet-e. S ha nem teheti, nem fog róla tudni senki. Elenyészik a többi, lényegtelen nap között. De ha bekövetkezhet, akkor tündökölve megmutatkozik. Nem tudjuk, mennyi küzdelem, akarat, taktika, fájdalom, elszakadás és önfeláldozás rejlik ezeknek a virágzó napoknak a létrejöttében. Nem tudjuk, hány halál, mennyi elfogadott lehetőség, lemondás és ragaszkodás, mennyi fenyegetettség övezi őket. Csak sejtjük, hogy voltak emberek, akik nem sajnálták a létüket kockáztatni és a többiekkel törődni, mikor döntéseiket meghozták. Tele vagyunk ilyen névtelen hősökkel."
"A Világ egyensúlyra törekszik. Bármilyen furcsa, bármennyire mozdulatlannak és közömbösnek tűnik, ezt teszi. Mikor megszületik benne valami súlyos, megszületik benne valami könnyű is. Mikor kiragyog belőle valami tiszta, kibuggyan belőle valami mocskos is. Mikor felegyenesedik benne valami egyértelmű, a háttérben megbújik valami manipulatív. Mondhatnánk, ettől varázslatos, izgalmas, ettől olyan tanulságos az élet a Földön. Van benne valami elkerülhetetlenül provokatív, mikor a két pólus megközelíti egymást. Van benne valami tragikusan szándékos. Valami olyan feszülten kiélezett, mely bármi lehet, csak véletlen nem. A hatása pedig a Világ folyására felbecsülhetetlen."
"Vajon mi emberek miért nehezítjük meg ennyire egymás sorsát? Miért raboljuk meg egymás szép életét, álmait, nyugalmát? Miért akarunk mások kárán érvényesülni, meggazdagodni, versenyt nyerni? Ki és mi fizeti meg nekünk végül a túlhajtott fáradozást? Érdekli-e a lelket a sikerült verseny, a magas beosztás vagy a sok pénz? Érdekli-e a lelket a megszerzett hatalom? Nem. Őt csak az érdekli, hogy az adott lehetőségekkel hogy bántunk. Az adott körülményekben mennyit adtunk önmagunkból. Mennyi békét és biztonságot sugároztunk másoknak. Mennyi álmot segítettünk megvalósítani. Csak azt nézi, hogy megőriztük-e magunkban az áldást, mellyel útra keltünk. Csak az érdekli, adtunk-e belőle másoknak is..."
Az Igazság minden szempontból igaz. De ki ismerhet minden szempontot? Senki, ugye? Mert a bonyolult világ szemszögéből nézve, a szempontok vastagon összeszőtt hálójából nemhogy kiszabadulni nem tudunk, de még csak át sem láthatunk rajta. De mi a helyzet az egyszerűséggel? Azon túl, hogy a világot szó szerint pokolian bonyolulttá tettük, még nem bonyolult, csak akkor, ha mindenképpen mások fejével akarunk gondolkodni, ha osztályozunk, szabályokat állítunk fel, melybe ezek az emberek beleférnek azok meg nem, és mások véleményéhez igazodunk.
Persze önállónak, tömegek hatásaitól függetlennek, akaratban megtörhetetlennek, befolyásolhatatlannak, felelősségteljesnek, egységesnek és nem részrehajlónak lenni nehéz és magányos feladat. Benső erő kell hozzá. Viszont rettenetesen megéri.
Nehéz időszakot élünk. Válság van. Nem csak kívül, belül is. Világunk egyik része józanul, kitartóan és szeretettel gondolkodva hisz és tud a változás okaiban, okairól. Tűrik, viselik a nehézségeket, és közben nem veszítve el önmagukat, egymást támogatják. A világunk másik része azonban csupán csak létezik. Ennyi. 2012 szele egyre közelebb söpröget, és egyre cifrább híresztelésekkel kerít be bennünket. Hazugságok, féligazságok, áltudományos hablagyok támasztják alá ezeket az ügyesen felépített hegyi beszédeket.
Az utóbbi időben mást sem teszek, mint amerre járok, nyugtatgatom az embereket, hogy örömmel, hittel, de bátorsággal és erővel várják az elkövetkezendő időszakot, melynek változásait ők maguk befolyásolják a legnagyobb erővel. A történések felgyorsultak. Földünk szíve egyre gyorsabban dobog. Egyre több helyen, egyre több aggódó kérdést tesznek fel az emberek. De ha nem is tudom, hogyan lesz pontosan, azt tudom, hogyan nem lehet. Tudom, hogy nem félhetünk. Bár a válság állandó, melyet az emberi lény önmaga köré rendez a bizonytalan keresésben, miközben a világot akarja megérteni még önmagát sem értve a rengeteg félrevezetés és hazugság között.
Csoportokra szakadunk, különbségeket teszünk egymás között, osztályozunk, méltónak és méltatlannak tartjuk egymást. Éppen ez az a helyzet, melyet a legjobban fel kellene szabadítani a tömegek fejében, nem pedig még erősíteni. Felejtsük már el, hogy csoportosulva bármilyen nézet, szín és szag alatt, többet érnénk, mint azok, akik nem tartoznak ahhoz a csoporthoz! Értsük már meg, legnagyobb problémánk az, hogy az elme imádja a szankciókat, előírásokat, szabályokat és feltételeket, de félrevezet, mert csak a saját túlélésére hajtva különbnek minősít másoknál, ami nagyon de nagyon veszélyes: lásd. eddigi történelmünk. Csak azért, mert egy csoportba tartozunk, attól kezdve annak a csoportnak nem válik minden tette megalapozatlanul jogos dicsőséggé. A gyökerek fontos dolgok, mert segítenek felnőni, na de aztán, mikor ez megtörtént, nem kellene őket fegyverként magunk elé fogva megtámadni a világot, mert esetleg másoknak is vannak gyökereik, és ők is büszkék rájuk. Arról már nem is merek említést tenni, hogy mi lett volna, ha a szembe lévő kasztba születünk… Nőjünk már fel a Feladathoz! Nem azokat az embereket vonzzuk magunkhoz, akiket akarunk, hanem azokat, akik a mi minőségünket teszik próbára.
Ezen a Földön EMBEREK élnek. Nem népek, egyesületek vagy pártok, nem felekezetek, fajok, kasztok, hanem EMBEREK. Mint ahogy az erdőben fák… ezt nem kell mondanom! Minden fának külön felelőssége van az erdő szempontjából. És az erdő semmit sem ér a fák nélkül. Az erdő csak egy fogalom. Alapvetően nem is létezik. Csak a fák léteznek. Nem lehet pár ember tettéért egész csoportokat, nemzeteket elítélni, gyűlölni és megtorolni. Nem a kaszt, a párt vagy a faj teszi, ami történik a világunkban, hanem mindig… mindig mi, EMBEREK.
Össze kellene már fognunk, ugyanis ez az egyetlen esélyünk. Azon tűnődöm, hogyan magyarázzam ezt el még mielőtt késő lesz.
A Földünk csodás hely, bár a láthatatlan dimenziókhoz viszonyítva a legszegényebb Valóság. Mégis olyan lehetőségek tárháza, melyben kipróbálni magát a legtöbb szellemi lényt foglalkoztató lehetőség. Megosztani magunkat a Lét és Nemlét küszöbén a legnagyobb próbatétel. Egyensúlyban maradni viszonyítási alap nélkül, úgy hogy csak hihetünk abban, hogy a viszonyítási alap létezik, a legbátrabbakat tettre sarkaló kihívás. Az EMBER ezt az utat járja életei során, ha tud róla, ha nem, akkor is. Nem hiába való a sok nehézség megélése, nem elfecsérelt energia a küzdelmes élet. Ezt az utat nem lehet bejárni egyedül, a többi ember nélkül. Kell a tükör. A tükör azonban nem arra való, hogy összetörjük, ha nem tetszik a tükörkép. A tükör arra való, hogy megtanítson önmagunk ismeretére. Arra való, hogy végül felismerjük magunkat benne. Ez nem sikerülhet a többi ember közreműködése nélkül. Amíg nem jött Péntek, teljesen mindegy volt, hogy Robinson milyen ember. Egymástól egymásért tanulunk. Ezért kell megbecsülnünk egymást. Nem létezik csoportos megváltás, csak egyéni. Egyenként kell a Létért felelősséget vállalnunk. Egyenként kell akarnunk ugyanazt. Jól tudom, ez nehéz, hiszen minden ember egyedi és megismételhetetlen. Éppen ezért kell egyenként… Lelki keresztmetszetünket megvizsgálva azonban azonos tőről fakadunk. És bár sok más közös is van bennünk, a legközösebb a felelősségvállalás képessége maga. Nem ismerek a Földünkön egyetlen olyan lényt sem, mely tudatának csalfa, befolyásoló hatása ellenére, ösztöneit félretéve olyan felelőlésségteljes tud lenni, HA AKAR, mint az EMBER.
Véletlen lenne? Ugye, nem?
(Az írás megjelent a Léleküdítő c. magazin októberi számában.)
Volt egy világ. Amelyben felnőttem. A nádas világa. Van a családomnak egy nyaralója a vízparton. Éppen most veszek tőle búcsút. Persze, tudom, a világot a szívünkben hordozzuk, és nem a kinti valóságban. És azt is tudom, hogy összehordott emlékek finom rendszere vagyunk. Ember, akit a története határoz meg, mégis különösen hihetetlen elengedni az emlékeket szülő valóságot. Hiába tudom, hogy már régen nem olyan, mint valaha volt.
A fürge Nagymamával az udvaron, a szorgalmas Nagypapával a kert végében.
Apámmal horgászbottal a kezében, Anyámmal a konyhában. Már nem nyargalnék végig a stégen, hogy ugyanazzal a lendülettel belevessem magam a csónakba, és legalább a nádas közepéig elsuhanjak vele. Csak lassan tenném, de ugyanolyan biztosan, ahogy valaha megtanultam az imbolygó mozgásban biztosan állni a lábamon. Gyermek létem könnyedsége (ami persze a fejemben már akkor sem volt könnyű, hiszen erre az életre készültem vele) megőrzött minden napcsillámos, szikrázó pillanatot, nádillatot és vízcsettintést a csónak oldalán. Az evező finom ívét a vízen, az áramlatok sodrát, melyekre rábízhattam magam.
A könnyedséget, ahogy a víz fenntartott mindig a hosszú úszások során, mint egy igazi szövetséges, miközben a csónakot könnyedén toltam magam előtt, mert üres volt.
És a különös egyedüllét titokzatosságát sem felejtem soha, melyet örökre őrzök magamban azóta is, mert létem alapja. Megőriztem a szabadságot, mellyel Szeretteim ajándékoztak meg, és a bizalmat, mellyel ezt tették, mikor kicsi gyermekként megtanítottak úszni (de nagyon), hogy soha ne kelljen miattam aggódniuk, és amellyel már 7 évesen egyedül kormányozhattam a csónakomat.
Ma is vízparton élek. Legalábbis közel hozzá. A nyárestéken az alkony nyugodt terpeszkedésében a teraszról érzem a nádas semmivel össze nem keverhető fülledt, ismerős illatát. Olyankor megállok egy hosszú pillanatra, becsukom a szemem, még a surranó csónakot is érzékelem magam alatt, és látom a közelgő éjszakába lassan elbújó hegyek gyűrűjét, ahogy csak a vízről látható.
A boldogság nem ténykérdés, hanem képesség. S hozzá tanulható.
Én így tanultam meg boldognak lenni abban, amim van.
Ha felmerül bennem életem vége, mindig a tavat körbeburkoló, alkonyi fény tűnik fel előttem, melyben aztán az olvatag, rezzenéstelen víztükörben megfürdik végül a Nap, mielőtt aludni tér. A csónak hangtalanul siklik felé, majd feloszlik a Fényben. Mikor az ember Hazatér, valahogy így teszi. A fényes csenddel a háta mögött, és körülötte. Mert mindig oda térünk haza, ahonnan indultunk.
És persze nem felejtem el, a csónak akkor siklik könnyedén, ha üres…
2004. június 8-án a Vénusz elhaladt a Nap előtt. Nem nagy ügy. Időnként megteszi. Legközelebb 2012. június 6-án fogja. Pontosan 8 évre rá, de aztán 130 évig nem. Persze erre a legtöbben azt mondják: és akkor mi van? Azért mégis megpróbálkoznék egy kis fényt csempészni a köztudatba. A Vénusz a szerelem-szeretet bolygója. Mindent párban tesz, ezért ismétli meg tettét 8 év múlva. És ez a 8 év, melyet settenkedésével közrezár minden párkapcsolat kozmikus felülvizsgálatának ideje. Megmérettetnek vélt vagy valós szerelmeink, vélt vagy valós hitünk saját szeretetünk erejében, és vélt vagy valós házasságaink is ;)
Ezzel a vizsgálattal meg is repednek a vékony burkok. Megjelennek a színpadon azok a szereplők az életünkben, akik kibillentenek bennünket energetikailag sovány, megrabló, esetleg valódi utunkról letérítő kapcsolatainkból. Legalábbis megpróbálják. Hogy ezért olyan sok a válás? Mondjuk igen.
De nem ez foglalkoztatott mostanában. Nem a szétszakadások, hanem az egymásra találások. Mert a 8 év nem csak a pusztításról szól, hanem az építkezésről is. Az új éltető, tűzzel és igazi szerelemmel teli, egymást építő kapcsolatokról. Melyek csak nem és nem akartak megjelenni a színen, pedig annyira be voltak ígérve.
Már kezdtem aggódni, mikor december környékén furcsa eseménysorozatra lettem figyelmes. Csak úgy szemlélődtem magam körül, ahogy szoktam, mikor észrevettem, hogy a sötétülő nappalok fűzérében egy halom csodás jelet szúrtak le körém az Égiek. Azért, hogy figyeljek. Mint a géppuskatűz, hirtelen úgy pattogtak körülöttem az események. Sodortak egyik helyszínről a másikra, ahol egyre nagyobb összefüggésrendszerben találkoztam össze Velük. A régi, nagyon ritkán látott szereplőkkel, kik a szívükkel kapcsolódnak hozzám, mióta itt vagyok. Van, akit 10-15 éve nem láttam, csak tudtam, hogy magányosan, elhagyatva, vagy esetleg szorongva egy rossz kapcsolatban éli az életét. De most boldogsággal ragyogtak. Megtalálták mérhetetlen hosszú várakozás után, akire vártak. Szembejött az Úton a Társ, a másik Fél. Sorra mutatták be kedvesüket, új férjüket vagy feleségüket. Éreztem, hogy ez a ragyogás már igazi, sallangoktól mentes, és ez nagyon megnyugtatott. Mert vibráló Idők várnak ránk, melyekhez kell az őszinte Szív, a feltétlen Támogatás.
És hallottam, igenis hallottam, ahogy Isten nevet közben az égben, és hálás voltam, hogy mégis hagyta, hogy megérjem és láthassam ezt.
Van a városom temetőjének egy különleges része. Nincs elválasztva a többitől, csak valahogy mégis könnyedén észrevenni a határait, holott a területet magát nem lehet egyszerűen felfedezni, csak akkor, ha belesétál az ember. Aprócska sírokkal van tele. Gyermekkorom óta, ha arra járok, mindig különös dermedtséggel állok a törpe sírok között, mintha egy másik világba csöppennék. Az egyiken ez áll: „Élt 2 napot.” A másikon: „Élt 10 hónapot.” A harmadikon csak egyetlen évszám őrködik: „1978”. Van 10-15 is belőlük. Gyerekek. Az egész talán nem is lenne annyira feltűnő, de így, hogy együtt vannak, a felismerés hatalmas erővel ragadja magával az élőket.
Már gyermekként tudtam, kik fekszenek ott: a bátor lelkek, akik ilyen rövid időre hajlandóak voltak bevállalni a megjelenést a Földön, hogy aztán gyorsan távozzanak. Csak nagyon fejlett lelkek képesek ekkora terhet elbírni.
Az édesanyák feneketlen fájdalmát is mindig ott éreztem lengeni az apró lakhelyek felett. Mert hát hogyan is lehet innen úgy hazamenni, hogy az emberbe ne szoruljon bele a gyötrelem, mikor kint kell hagynia a kicsinyét a hideg földben? Sokan tudjuk, milyen elengedni ezeket a kis lényeket, akik jönnek és mennek, és nem hagynak hátra mást csak azt a kis angyali szárnysuhogást, amit aztán folyton hall minden gyermekét vesztett édesanya. Különös, surrogó hang, mely megtanít megbecsülni, elfogadni, elengedni. Jönnek és mennek. Gondolhatnánk, nincs dolguk a világban, hiszen akkor képesek lennének maradni. Holott egy ilyen kis látogató akkor jön a gyors távozás tervével, ha az itt-maradók számára van üzenete. Olyanok ők, mint a kis, piros felkiáltójelek. Azt mondják: Változtass! Érts meg! Vedd észre! Szeress! És… köszönöm, hogy erre járhattam. Vagy azért jönnek, hogy magukkal vigyék az édesanyát, bár bizonyos értelemben minden édesanyát magukkal visznek. És ezek az anyák aztán odaírják a sírokra:
„Soha nem múló, fájdalmas szívvel.”
Mert a szívbe minden bele van karcolva. Minden egyes pillanat. Minden mozdulat, pillantás, hangocska, ölelés, puszi és illat. Jönnek és mennek, mint mi mindannyian. Csak az ő sírjukon gyakran ott áll egy táblácska is:
„Megváltva”.
Gyermekkor: egy szép ősz végi héten gyermekkori barátnőm nálunk időzött egy ideig. Remek dolog volt. Fent aludtunk a padlásszobában, izgalmas történeteket meséltünk egymásnak (emlékei szerint inkább csak én, mert ez az én reszortom az életben), és ámulattal néztük a hegyek medencéjében lapuló kisváros felett délcegen vonuló habos (sehol máshol nem olyan habos) felhőkölteményeket. Csak úgy hívta az otthonom környékét: terepasztal. Az ablakból látni lehetett a hegyek között kanyargó, piros vonatokat, és a vulkanikus hegyoldalak bolyhos erdői közül kikandikáló piros háztetejű pincéket, és a Balaton fel-felvillanó kékjét. Namármost, ebben az idilli magasságban egyszer éjszaka kinyitottam az ablakot, mert melegnek bizonyult a légkör, mire kis barátnőm félálomban felemelve a fejét azt kérdezte, mit csinálok.
- Kinyitom az ablakot – válaszoltam gyanútlanul.
Mire ő:
- Miért? Hová mész?
Na, hogy ennek a kiszólásnak Freud hogy örült volna, és hogy ráncolta volna tudományos homlokát!
Én is ráncoltam. De aztán valami olyat morogtam vigyorogva, hogy sehová, mert a söprű lent maradt a garázsban. Reggel pedig halomra nevettük magunkat (persze csak szigorúan ébredés után), az éjszakai incidensen.
Szóval erről jut eszembe a „manapság”. Mert hogy a legújabb belső súgások szerint elérkeztünk szellemi fejlődésünk azon fázisába, mikoris le kell tennünk a mérgező kometikumainkat, kidobni a fluoros fogrémet (hadd működjön az a csecsemőmirigy kedvére, ha már kitalálta a Teremtő, ugye), az alumíniumot sem szeretjük már annyira hónaljtájt ha szikkaszt, ha nem. És ne feledkezzünk meg azon mérgekről sem, melyek kollektív butításunkra szivárognak be észrevétlen a véráramunkba, mint Trójába a görögök. Ennyit csak úgy mellesleg a bizalomról, mellyel kiadtunk a kezünkből a közvetlen ellenőrzést, gondolva, az ipar, meg a többi erre szakosodott szakember majd természetesen, ügyel arra, hogy a többinek ne legyen semmi baja, és mindenki a legnagyobb bágyadt boldogságban élvezhesse a technika, a tudomány és a sebességtől már a kontúrjaiban is teljesen elmosódott fejlődés áldásos adományait. Hát ez nem jött be. A birtoklási vágy, majd ebből kifolyólag a mindenen átgázoló pénzszerzés (kevés befektetésért cserébe) igazolta a letagadhatatlan tényt: az ego egy piszok találmány.
Szóval ennek folyományaként manapság natur kozmetikai termékek gyártásába kezdtem a barátaimmal, kizárólag saját használatra. Itt az idő, hogy még jobban kivonuljunk a világ hatásai alól (megőrizve lelkünk épségét). Most én töltöm a Trójai falóba a tartalmat, és meglepő, de működik.
És hogy összefüggés is legyen (mert van ám), ha már a kondérban kotyvasztok, felötlik bennem, hogy mégiscsak el kellett volna hoznom azt a fekete macskát az út széléről a múltkor… de többek szerint már az ajtóba felejtett cirokseprű is túlzás… :)
Na, és akkor mi van? Valamin majd csak el kell menekülni, mikor jönnek a legújabb chippes oltóanyaggal, nem igaz?!
A kis Nyilas oviba jár. Az ember azt gondolná, ez már önmagában is kockázatos, hátha még a földöntúli erőket is beszámítjuk, ha sikerül ugye.
A napokban éppen szárazra töröltem az esti fürdés után, mikor a sok közölnivalója között egyszer csak váratlanul kibökte:
- Láttam egy angyalt az oviban.
Szemem sem rebbent nehogy az angyal kiszálljon pillanatostól, lehetőségestől az ablakon.
- Hogy nézett ki? – kérdeztem szenvtelen hangon a kiskorút.
- Szárnya volt – jött a gondolkodás nélküli válasz.
Angyalban enyhén gyakorolt anyuka vagyok. Nem ugrom ki csak úgy bőrömből két szárnytól, pláne, ha nem is annyira szükséges. Mármint a szárny.
- Minek neki szárny? – kérdeztem szemöldökfelvonva.
- Hogyhogy minek? –kérdezte a gyermek meglepett, nagy szemekkel. – Hát mivel jöjjön?!
- Megjelenik és eltűnik. Ilyen egyszerű – vontam vállat.
Elgondolkodva szemlélt egy pillanatig. Látszott, a szavaim súlyát latolgatta.
- Hát ennek volt szárnya– jelentette ki vállat vonva. – És az egész angyal sárga volt.
- Sárga?! – vontam össze kissé hitetlenkedve a szemöldököm.
A kis Nyilas rám bambult. Kicsit mintha kezdett volna elege lenni angyalokra kényes anyjából.
- Sárga!
- Rendben – bólintottam.
- Megfogtam ám! – hajolt hozzám közel a kedves kis arc.
Mélyet sóhajtottam.
- Milyen érzés volt?
- Puha – jött a gondolkodás nélküli válasz.
- Miért? Miből készült? – kérdeztem huncutul. A Kicsi láthatóan kereste a megfelelő szavakat. Csendben öltöztettem. Egyszer csak láttam a kis pofin, hogy megvan a megfelelő szó.
- Fényből!
Ez volt az a pillanat, hogy teljesen biztos voltam benne, igazat mond. Hosszasan néztünk egymás szemébe. Azt találgattuk, mit gondol a másik. Sosem beszéltünk erről korábban, mert szándékosan hallgatok, hogy ne tőlem szerezze be az információit. Egyetlen mesében sem szerepel így, és jól tudom, az óvónénik járatlanok angyal ügyben.
- És fiú volt vagy lány? – tettem fel a következő ellenőrző kérdést.
Ismét tűnődés következett.
- Hát nem is tudom. Lánynak tűnt talán, de rövid haja volt.
Belül örültem, hogy nem tudta megállapítani a nemét.
- Beszélt is hozzám, anya – bökte ki a gyakorlott ovis.
Nem válaszoltam.
- De tudod, nem úgy beszélt, mint amikor mondunk valamit, hanem hang nélkül. Itt bent – tette kis mellkasára a kezét – hallottam, ahogy rezeg, amit mond.
Most már egészen biztos voltam benne, hogy valóban megélte a találkozást.
- És? Mit mondott? – kérdeztem elmosolyodva.
- Hogy jól van – tárta szét két tenyerét a négy és fél éves.
- Mi van jól? – értetlenkedtem egy kicsit szülősen.
A kis Nyilas könnyedén vállat vont. Éppen olyan könnyedén, mint ahogy a négy és fél évesek a világ dolgainak bonyolult érthetetlenségét általában átlátják.
- Hát minden. Nem igaz? – mosolygott rám tiszta arccal.
Felnevettem. Már sokat gondolkodtam rajta, de valóban ilyen egyszerű volna? Végülis igaz. Hiszen nem ok nélkül választott engem sem az édesanyjának.
A gyermekek védelmére születtem, nem tagadom, meglátok mindent, ami világunkban a velük való változásokra utal. Támogattam a nevelhetetlennek és kezelhetetlennek tartott, indigó generációt, kik harcosan, mindenen áttörve, szokatlan energiacsomagként robbantak be a világunkba, és felforgatták azt, ha akartuk, ha nem. Arra születtek, hogy felhívják a figyelmünket elavult dolgainkra, megváltoztassák a világunkat, melyben már sokminden nem volt működőképes. Beszéltünk már erről eleget. Voltak eltérő és egybehangzó vélemények, sőt, még a kezelésük módja is napvilágra került, mire megteltek velük az osztálytermek. Elfogadtuk, megtanultuk
(bár még mindig nem tökéletesen), majd alapmércévé tettük őket. Közben felnőtt belőlük az első generáció, és ők kezdték nevelni a hasonszőrű csemetéiket, vagy tanítványaikat, ismerve hozzájuk a kódokat saját példájuk alapján. Kezdhetett volna rendeződni a helyzet, elfogadtuk, hogy az idő „felgyorsult”, s így a benne élő ember is vad sebességre kapcsolt a körülötte észvesztő tempót felvevő világban, hiszen tán más választása sincs. Ekkor azonban történt valami…
És, igen! Felvilágosító írásnak szánom, mert unom már, hogy olyan kevesen veszik észre: elkezdett megszületni egy még újabb generáció. Mikor már éppen kezdtük megszokni nehéz kezelhetőséget, megszülettek olyan gyerekek, akik megdöbbentő módon valami tündéri békességgel, mélységes szeretettel, higgadt bölcsességgel nődögélnek közöttünk. A legidősebb jelenleg 9-10 éves. Csodás a tekintetük, nem ismerik az agressziót, soha nem bántanának senkit, és nem is védik meg magukat,
ha támadás éri őket. Gyönyörű, titokzatos lelkű, elbűvölő kis népség.
Csakhogy! Mennyire nem kedvelem ezt a szót! Ennél jobban már csak az „igen, de” változtatni nem akaró tehetetlensége keserít el. Most csak csukjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy egy ilyen békés szeretetcsomag iskolába kezd járni egy osztálynyi olyan gyermek közé, akik még az eredeti, már nagy nehezen megszokott köröket futják akaratból, verekedésből, harcból és nyugtalanságból. Bárhogy szeretjük őket, tudjuk, hogy nem kímélnek senkit. Ismerjük a vastörvényt: az erősebb uralkodik, a gyenge perifériára szorul, hacsak meg nem mutatja, hogy ő is kemény gyerek.
De az említett új generáció békés csapata nem harcol. Nem is érti az agresszió okát. Békére tanít, és megértésre, ha hagyják. Ha azonban visszaütésre bujtogatják, nem érti a világot, amelyre született. Nem érti, miért kell benne harcolnia vérre menően,
ok nélkül, gorombán. Olyan, mint egy programcsomag. Tudja, amit mi nem. Mi pedig a szocializálódás butító cégére alatt rákényszerítjük minden előzetes, bár általunk is nehezen elfogadott mintánkat és problémamegoldó képtelenségünket. Már olyan természetes a sok durva gyermek, hogy a békés, nem példa, hanem zavaró körülmény. Elképesztő helyzet ez.
Ha sikerül megóvni, akkor talán majd, ha felnő a többiekkel együtt, megmutathatják nekünk, mit is jelent igazán szeretetben élni, elfogadni a másikat, kizárva a harcot és az oktalan gyűlöletet. Mégis mit gondolunk, különben mi fogja megmenteni világunkban az emberséget, ha nem egy ilyen csoda?
Megint egy csakhogy! Csakhogy egyre több fog születni belőlük. Egyre jobban szembetűnő lesz a létük. Egyre inkább tudomást kell majd venni róluk.
Nem tanultunk az első körből, mikor a nehezen kezelhetőek érkeztek, és hiába szóltunk. Mire a hang, a figyelmeztetés hangja átesett a palánkon, már nem egy közülük gyógyszerezve élte mindennapjait, hogy elviselhetővé váljon. Nem tanulunk a második körből sem, mikor a békések és szeretettel teliek jönnek? Most őket idomítjuk az első körhöz? Mire felfogjuk, mi történik, már éppen tönkre tettük e most még csak kis csapat első tagjait. Hiába is vigyázunk szüntelenül a háttérből, akárcsak én.
Hiába is figyelmeztetünk. A Védák ugyanis nem véletlenül kezdődik így:
„Az emberiség semmiből sem tanul.”
Mégis bízom a tapasztalatban, mely minden emberi lény alakító sajátja. Bízom benne, hogy felismerjük végre a világító fényeket körülöttünk:
a közöttünk élő, Drága gyermekeket.
„Mert az igazság olyan. Valahogy mindig kiderül. Nem bírja a rejtőzködést,
szereti a napot, a szelet, és nem fél a viharban. Nem hajlik és nem törik.
Nem harcol és nem veszít. Nehéz vele együtt élni és lehetetlen nélküle.
Önálló, erős és hajthatatlan. De mindenek előtt örök, akár az Élet.”
„Öröknek tűnő magányosságunk ellenére folyton arra vágyunk, hogy egészen közel kerüljünk valakihez. Mégis, mikor megtörténik, halálra rémülünk. Mert a szerelem olyasvalami, ami mindent felforgat. Ismeretlen helyről érkezik, és sok finom és rejtett hurkolódás után végül ismét visszatér oda. Léteznek emberek, akik képesek maguktól távol tartani, mert félnek az élettől. Inkább elülnek a kandalló előtti melegben, minthogy kilépjenek a forgalmas utcára, ahol ki tudja, mi történhet a következő pillanatban.
Nem veszik fel a telefont, nehogy olyan hangot halljanak, mely a szívük mélyére hatol. Nem veszik fel a telefont addig, míg elég erősnek nem érzik magukat ahhoz, hogy ellen tudjanak állni. Mert a szenvedély mindent magával ragad, ami addig biztosnak tűnt.
Nem tűr el magán kívül semmit. Ezért sokan úgy hiszik, a szerelem rabság.
Függőség és önfeladás. Pedig ez nem így van. Felelősek vagyunk az érzéseinkért.
Nagyon is. Csak azt birtokolhatjuk, ami mindig is a miénk volt: saját létünk méltóságát.
Nem birtokolhatunk egy másik emberi lényt, s így nem is idomíthatjuk kedvünkre.
A szerelem szabadság, és ebben a szabadságban mindenkinek szabadnak kell lennie.
A szerelem olyan kozmikus erő, mely mindent magához ölel, anélkül, hogy a tulajdonának tekintené.”
Azoknak, akik azt hiszik, más nyelvet beszélnek, és ezért elveszítik egymást.
Csak figyeljetek! A szeretet az egyetlen nyelv, melyben egyetlen szó sem érthető félre.
Ne szalasszátok el a lehetőségeket halogatásokkal, készülődgetésekkel, és bizonytalankodásokkal, mert már sokan vannak köztünk, akiknek nem kell többé ide visszajönnie.
Ez nem főpróba.
Az alkalom elszáll, és talán végtelen idők és terek kellenek az újabb találkozásokhoz. Higgyétek el, tényleg a MOST–ban laknak a megismételhetetlen lehetőségek.
Használjatok hát ki minden Szent pillanatot!
Nem teheti meg helyettetek senki más, mert Belőletek áll a Fény Köre!
Mélyen megsebezzük egymást. Mélyen megsebezzük, nem is egyszer az életben.
Erre senki más nem képes, csak mi. Mi emberek. Mert mind máshol tartunk az életünkkel. Mert mind olyan mások vagyunk. Mind olyan egyediek, hogy nagyon sok élet kell hozzá, mire felismerjük egymást. Mire meglátjuk egymásban a benső mennyboltozatot, mely a kastély kápolnájában feszül. De nagyon sokat zárva a kápolna ajtaja, míg bizalommal meg merjük mutatni az íveket másoknak. Fontos, hogy ne jöjjön be a hideg, ne törjenek be rajta a félelem farkasai, és ne rántson ki rajta egy fájó szerelem. Fontos, hogy színesek és ragyogóak legyenek az ablakai, és elhanyagolhatatlan, hogy lakjon benne egy angyal.
De legalábbis gyakran meglátogassa. Mert a benső kastély boltozatának íveihez angyal kell,
s hozzá igazi. Angyal, aki megtartja a boltozatot, mely az égbe nyúlik. És ha bent béke van végre, tisztaság és ragyogás, akkora, hogy már nem fér el odabent, akkor ki lehet nyitni az ajtókat. Akkor meg kell osztani a fényt. Meg kell osztani mindenkivel. Mert különben mit sem ér.
Mikor megjelent az Angyalom?! című könyvem, éppen a kis Nyilast vártam egy klinikán. Ősz volt, és a vadgesztenyefák levelei vörösen izzottak a búcsú hevében. Egy barátnő ült velem a teraszon, - neves asztrológus, sokat köszönhetek neki - mikor elé tettem a könyvet a közöttünk álló asztalra. A kezébe vette, és elfutotta szemét a könny.
Mindig voltak nagy pillanataink (már az ókorban is), így nem lepődtem meg a reakcióján.
De akkor azt mondta: "Tudod, az egész környezetemben te vagy az egyetlen ember,
aki mond valamit, és aztán véghez is viszi. Mindig. Az egyetlen ember. Érted ezt? Pedig, hidd el, ismerek párat."
Mit is mondhatnék? Tényleg így volna? Ennyire talán mégsem rossz a helyzet.
Nekem azért vannak pozitív tapasztalataim. A nekem tett ígéretek többsége célba ér. Bár nem is olyan régen volt Egy, amelyik nem. Olyankor az ember fejében sokminden megfordul. Mentségek, felmentések, aggódás, kérdések... és a fájdalom.
Mert a másikból ilyenkor elveszítünk valamit. A be nem teljesített ígéretet nehéz megérteni. Még akkor is, ha magyarázat kíséri. Hát még, ha az sem. Mert akkor mi szülte az ígéretet magát? És mi tántorított el megvalósításától? Érdektelenség, lustaság, gyávaság? Miért vonjuk bűvkörünkbe a másikat, miért ültetünk reményt, mutatunk sokszor lehetőséget, ha aztán megvonjuk azt?
Az élet játék, de kockázatos játék. Az adott pillanatban talán még nem is tudni,
hogy mit veszíthetünk komolytalanságunkkal. Talán úgy tűnik, az adott szóval nem kell elszámolni senkinek, pedig biza' el kell. Magunknak legelőször. És ha nem vagyunk résen, könnyen lemaradhatunk olyasmiről, ami később életünk legfontosabb kincsei közé tartozhatott volna.
Semmi sem síklik el mellettünk csak úgy. a történések MINDIG visszafordulnak önmagukba. Az ígéret lépcsőfok: csak akkor léphetünk feljebb, ha teljesítettük.
"Én voltam Egész óta, aztán egyszer csak elmentem oviba reggel."
Egyértelműnek lenni bizony nem egyszerű, mert ahhoz elsősorban önmagunkkal szembeni legtitkosabb kételyeinket kell elnyomnunk magunkban. Az ember önmagának hazudik a legtöbbet, hogy megfeleljen a világnak, mely a hazugságokra kényszeríti. Ugyanis a világ hiúságában és önzésében nem viseli el az igazságot. Mert ez az öntudat világa, az önérvényesítő, pökhendi egó világa, melyben az ember önreflexióra képes. Hazudik, és tudja, hogy hazudik, ráadásul még azt is tudja, hogy tudja, hogy hazudik. Mellesleg, ezért a tudásért aztán nem érte meg leenni az almafát az Édenben.
Persze! Nem mindegy, milyen a kultúra, melyben a hazugságot hazugságnak nevezzük. Esetleg máshol nem is tartják hazugságnak. A gondolkodás történelmi gyökerei sokszor megalapozzák egy válasz megítélésének feketeségét és fehérségét. Az antik világ gondolkodói felállították a logika kemény, megcáfolhatatlan törvényét, mely szerint minden állítás (premissza) igaz vagy hamis, de nem lehet egyszerre mindkettő. Egy következtetés csak akkor helyes, ha a minden premissza igaz. A 20. század filozófusainak falszifikálhatóság elve szerint egy univerzális állítás igazsága nem, de hamissága egyetlen ellenpéldával demonstrálható. Hát, tessék Európa, a hűvös agy és a szigorú törvényű vallások hazája!
Abban a pillanatban, hogy kicsit keletebbre húzódunk, a hazugság és igazság amúgy fantáziátlannak mondható két színe - az önmagáért beszélő fekete és fehér-, összemosódik. Az ázsiai nem azt mondja: "vagy-vagy", mert "és"-ben gondolkodik. Fennhéjázás nélkül tudja, hogy a világ hatalmas, ennél a kettőnél több színből áll, ÉS! ha beleszakadunk sem tudjuk szabályokba, rendszerekbe és legfőképpen a fejünkbe tuszkolni. A keleti ember tökéletességre törekszik, és ezt csak akkor tudja elérni, ha belátja, minden ember másképpen látja a világot. Vagyis minden ember egy másik világot lát.
Mózes szembetalálkozott egy égő csipkebokorral a pusztaságban, és megszólalt a Hang. Igaz ez? Vagy hazugság? Nem mindegy? A hatása óriási lett. E jeles úriember által a Sínai hegyről lecipelt Tízparancsolat a tisztességes ember etikai és erkölcsi alapjait képezi három és fél ezer éve. Na, és a hírek arról, hogy Jézus csak egyszer írt, akkor is csak ujjával a porba. Hogy mit, nem tudjuk. Állítólag azt: Ha megtanultál szeretni, az egész evangéliumot eldobhatod. Ez tényleg megtörtént? Számít? A lényege, hogy a mondandója megszégyenítően igaz. Belül tudjuk, hogy igaz. És ezen van a hangsúly.
A világ hazugságra és szerepek játszására kényszeríthet, de a döntőbíró, kezében a kétnyelvű serpenyővel belül csücsül. A LELKI - ISMERET csodás teremtmény. ISMERI a LELKET. Megmér, és megítél. Megró és megtanít. Mindörökké...
Filozófus lennék? Mit kell tenni ahhoz, hogy az ember az legyen? Tanultam filozófiát, nem is keveset. De ettől, még azt hiszem, nem vagyok az. A filozófus kérdéseket tesz fel: az élet a világmindenség meg minden kategóriákban, és a szíve mélyén sosem biztos a válaszban. Rengeteg kérdést teszek fel, aztán a legtöbbet meg is válaszolom. Micsoda önhittség!
Ráadásul a filozófusok publikálnak. Publikálok? A kérdéseket a fejemben teszem fel, és Isten - nevezzük így - látja lelkem, jobb, hogy a válaszok is ott maradnak. Na, mindegy, azért mégis előnyösebb, mintha biológus lennék. Csupán személyes megfontolásból, mert akkor békát kellene boncolnom, és én szeretem az állatokat. Így kívülről jobban is tetszenek.
Filozófia = a bölcsesség szeretete. Szeretem a bölcsességet. Szeretnék bölcs lenni. Roppant módon nem haladok ez ügyben. Elolvashatok bármit, a vége mindig az, hogy különvéleményem van, és itt meg is halt az ügy. Sok baj van ezzel a külön véleménnyel.
Ha hangoztatom. Ha nem. akkor is.
Ja, és a filozófusok nem hisznek Istenben. Ami érthető is, hiszen, ha hinnének, akkor nem kérdeznének állandóan. Én hiszek benne, mégis kérdezek. Most akkor filozófus lennék?
Szerintem: Isten - nevezzük így - teremtette a világot. Ha mégsem ő tette, akkor minden bizonnyal gondoskodott róla, hogy ez sose derüljön ki.
Felmerül néhány kérdés? ;)
Na, ugye!
Hófehér, napsütötte terasz nyúlik az óceánt felborzoló sziklák fölé. A fehér teraszajtó üvegfazettáiban visszatükröződik a Napsütés. Szikrázó, boldogsághormonos. A víz szabadság illatú, és a zene...mint a filmekben a katarzis előtt... Ragyogás mindenütt, mintha be lehetne szippantani a Létet. Szabadság. Szabadság... A korláton túl ráhajolhat a Végtelenre az ember. Szívet döbbentő érzés. Most! Most rá lehet feküdni a Levegőre...
De a zenét lecsavarja valaki, akkordjai eltorzultan hullanak a csendbe.
Az egész csak illúzió, ha azt hiszed, elszökhetsz... A fájdalmat mindenhová magaddal viszed. A tiéd. A tulajdonod. Mert belül van. Nem szabadulhatsz.
Míg kívülre nem teszed...
Barátnőim szétspricceltek a Világban. Tudom, mindnek különleges dolga van. Ha nem bíznék vakon a Gondviselésben, még aggódnék is így a Dimenzióváltás kapujában, hogy mire fel ez a nagy szóródás? Miért van szüksége Európa különböző pontjainak erre a gondoskodásban, törődésben, útmutatásban gazdag erőre, melyet képviselnek ők? Aztán mást gondolok egy ébredő reggelen mögöttem az álom magyarázó világosságával: persze, hogy így kell lennie! S ez megnyugtató. Elvégre szükség van ránk. Az egység érzése tölt el, és a büszkeségé. Része vagyok egy csodálatos összefüggésnek, mely összetartja a Világot és a Történéseket. Otthonunk közös, és feladataink is egy irányba visznek.
Elmentek, s mozaikdarabkákként vitték magukkal lényem beléjük ivódott lenyomatait, ahogy én is őrzöm őket magamban. Mégsem érzem, hogy távol lennének. Nem érzem a külön töltött Idő sodrát sem, mely közben változatja minőségeinket. A bennünket összekötő szálak elszakíthatatlanok. Életemet gazdagították a közös nevetések, a nagy beszélgetések, a nehéz, őszinte pillanatok melengető tüzei.
Hálás vagyok megingásaim helyrebillentéséért, a benső tisztaságukért - mellyel átitattak, a bizalomért - mellyel megtiszteltek, a megértésért és el nem ítélésért, a szabadságért -mellyel önmagam maradhattam, a tudásért - melyet elleshettem, az igazságért - amit meghallgathattam és kimondhattam, és a döntésekért - melyeket végül egyedül hozhattam meg.
Mindegy, hogy milyen messze vannak - Franciaországban, Montenegróban, Svájcban, Hollandiában, Budapesten vagy itt Helyben.
Köszönöm!
A doboz
A kis Nyilas beszél! Elém áll a konyhában és minden összefüggés nélkül, telve önbizalommal azt mondja nekem: "Jó vagyok". Igazi pasi. Ebéd után közli velem: "Köszi, annya az ebédet, finom volt." - majd felemelve a poharat rám köszönt: "Egészségedre". Csak nézek, és kutatok az emlékezetemben, mikor is tanítottam erre, de semmire sem jutok. Mitől jól nevelt, kedves, figyelmes, szófogadó, vidám és óvatos? És mitől olyan mérhetetlenül erős abban a pillanatban, amikor megszabom méltósága határait? Mikor átveszem élete felett a hatalmat, hogy megóvjam őt számára ismeretlen veszélyektől, honnan veszi a düh elsöprő erejét? Jól tudom, hiszen tanultam, mégis hihetetlen. Hihetetlen szembesülnöm a finom egyensúllyal, mely a Tiszteleten, vagy mondjuk inkább azt, a Megbecsülésen billeg. Az ajándékok cseréjén, melyeket egymásnak tartogatunk. Mind egy nagy dobozban vannak, melynek feliratán: "Szerződés" betűi olvashatók. Benne a "Szövetség", vagyis a "Bizalom", a "Bölcsesség", "Hit", a "Szeretet". Amikor kibontom valamelyiket kis közös életünk mindennapjaiban , erős kis karjaival szorosan átöleli a nyakam:
"Annnnya, seretlek." - mondja szenvedélyesen.
Pedig alig múlt 2 éves...
Nagy pillanatok...
A kis Nyilas elmélyülten ácsorgott a tv előtt, és egy reklámot nézett figyelmesen, lágy zenéjére a fenekét billegette nagy hozzáértéssel. A képernyőn egy kismama tette éppen pocakjára a fülhallgatót, hogy a muzsika hullámain ringassa kicsinyét. Láttam, hogy üt szöget a pocaklakó látványa a tv-t néző kis buksiban. A hasamat mustrálva kérdő tekintettel nézett rám. A kifejező kis arcon elnevettem magam.
- Te is itt voltál anya hasában. Emlékszel?
Bólintott. Tudtam, eljött végre az az időszak, amikor megtanulhatok végre tőle néhány dolgot.
- Igen. A vízben - válaszolta.
Mindent-tudón összenéztünk.
- Mit csináltál ott bent? - kockáztattam meg a kérdést.
- Ettem, ittam - jött a gondolkodás nélküli válasz.
- És, jó volt ott bent?
- Jóóóóó! - súgta felém, hogy azért köztünk maradjon a dolog.
- És még? Mit csináltál? - kíváncsiskodtam tovább.
Kis karjait a levegőbe emelve nyújtózkodni kezdett.
Felnevettem.
- Látod, erre én is emlékszem.
(idézet egy levélből)
Mindannyian csak fél lábbal vagyunk ebben a világban. Mindannyian egyedül vagyunk benne, bár ez csak illúzió. A legtöbb ember, akinek nyílik a tudata a fensőbb világok felé, ugyanazt érzi, mint Te. Honvágyat. Csak hogy nem érdemes elvágyódni innen, hiszen mi választottuk ezt a helyet a fejlődésünkhöz, sajátos utunk bejárásához, hát nincs okunk panaszra, és nem is lehet. Nincs még egy ilyen csodás hely ebben a teremtett Univerzumban, mint a Föld. Nagy dolgok történnek itt. Érezd hát jól Magad ezen a szent helyen, ebben a szent pillanatban, legyen az bármelyik pillanat. És nézz csak körül! Mind itt vagyunk körülötted. Egy helyről érkeztünk. És amíg nem mehetünk haza, ne felejtsd el: az otthon ott van, ahol Te vagy, az otthon belül van.
"Mégis minden jó határát önmagán belül vonja meg." (Seneca)
Vagyis az igazi szellemi ember megrabolhatatlan, mert kincseit belül hordozza, nem külső körülmények kegyétől függ lelki egyensúlya. Így nem cincálhatja az élet, amerre akarja. A középpontban áll, ahol nincs mozgás. Beéri önmagával, mert belső egyensúlya lehetővé teszi számára a boldog életet. Ezért nem igényel külső eszközöket az elégedettség állapotához. Legyőzhetetlen, mert belső egységet alkot, melynek összetartó erejét fel sem foghatja egy mások életén átgázoló, önzésében tobzódó ember.
Azt mondják, az igazi szellemi ember belső egységére a négy sarkalatos erény őrei vigyáznak, mint az igazságosság, a mértékletesség, a bölcsesség és az erő. A hozzájuk csatlakozó három fő erény: a hit, a remény és a szeretet pedig triplán megtámogatja benső egységének irigylésre méltó megtartásában. Olyan kincseket őriz, amelyekkel elég kell legyen önmagának.
"Ha valaki nincs a sajátjával tökéletesen megelégedve, legyen bár az egész világ ura, mégis nyomorult." (Seneca)
Milyen igaz. Ugyanis minden a lélek termeiben dől el, mindegy háborút akarunk viselni, vagy kertet gondozni. Ha azt gondoljuk semmi okunk a boldogságra, vagy azt gondoljuk, minden okunk megvan rá, mindkettő igaz. Csupán attól függ, milyen lelki és tapasztalati kondíciókkal rendelkezünk, mert a gondolat alkotó erejét el nem vitathatja semmi. S való igaz. Leghatalmasabb császárok és hadvezérek is végezték már félőrülten, meghasonlottan kincseshalmuk tetején. Nem számítanak a nagyszerű külső körülmények. Ha nem abba az irányba visznek bennünket, amerre haladnunk kell, értéktelenek.
A barátság nem billenhet csupán az egyik fél oldalára, mert bár néma szövetség, ennek ellenére vagy éppen ezért, mindenkinek azonos arányban ajánlott beleadnia a maga részét, különben felborul, mint a rosszul megrakott hajó. Mert az egész életünkben ragaszkodhatunk a saját magunk által felállított szabályokhoz, meg akarhatunk felelni a külső elvárásoknak, erőszakot tehetünk magunkon és akaratosságunkban másokon is, de végül úgyis a szív dönt, és az ő döntése számít egyedül. Ha valaki a saját szívének nem tud fejet hajtani, sohasem lesz képes szeretni önmagát. S ha önmagát nem szereti, nem fog megérteni másokat sem. A lélek törvényeit nem azért tanuljuk, hogy kegyetlenül másokon hajtsuk be őket.
"Önmagát utálja minden ostoba." (Seneca)
Mert a fejlődés útja az önismereten keresztül vezet. Mások szeretete pedig önmagunk szeretetén. Hogyan is tanulhatnánk meg olvasni, ha nem tanuljuk meg előbb az ábécét?
"A bukottakat magány övezi" - írta Seneca.
Igaz, mert az érdekből választó barát hamar észreveszi, ha érdekei már nem kiszolgálhatóak. Ez a tétel híven tükröz egy másikat, mely szerint világunk olyan kívül, mint amilyen belül. Olyan barátokat vonzunk, amilyen rezgésekkel mi magunk bírunk. Így aztán a bajban eltűnő barát csupán csak önkritikánkat csiszolandó ébreszt rá saját hiányosságainkra is. A szeretet, mely minden emberi kapcsolat alapeleme kellene, hogy legyen, kiváltképpen a bensőségesebb kapcsolatok értelmében, nem képezheti alku tárgyát, mert akkor megsemmisíti önmagát. S hogy ezáltal hová is jutottunk?
A leglényegesebb tételhez. A barátságra bizony önmagáért kell törekedni. Hozza a sors, mint egy ajándékot. Megérleli az idő, mint a gyümölcsöt. S értéke annál inkább nő, minél kevesebb van belőle hátra. Éppen ezért ebben az esetben azonnal érthető, hogy miért érdeklődik a barátság után az is, aki beéri önmagával. Nyereségvágy és a csalódástól való félelem nélkül, szenvtelenül, csak a barátságért önmagáért ébred benne érdeklődés. A szellemi ember tudja a legjobban, hogy csakis az emberi kapcsolatokból tanulunk. Viszonyulásaink a körülöttünk élőkhöz, egymás számára létrehozott élet-akcióink préselik ki belőlünk azokat a reakciókat, melyek őszinte bírálatából aztán a legtöbbet tanulhatunk, változhatunk, nemesedhetünk. A remete sem tanulhat tökéletes benső békét az erdőben, mert nem tudja leellenőrizni magányában az önmagán tanultakat. Könnyű higgadtnak és bölcsnek látszani az otthon biztonságos békéjében, de a szellemi ember tudja, az igazi bizonyossághoz ki kell lépnie az ajtón. Szüksége van a világ visszatükröződéseire ahhoz, hogy felmérje önmagát. Hiteles visszajelzés azonban mégiscsak a barátoktól érkezik. (Ki más merné az embernek azt mondani: "Látnád magad, hogy nézel ki hátulról!"???) :)
Ezért kell hát a szellemi embernek barát. Az örök szellemi fejlődés elhanyagolhatatlan kényszeréből. Nem magányra születtünk, csupán a szellem embere békésebben megfér önmagával, mint az érdekeiért szüntelen harcot folytató utca embere, ki nem tűri hallani kellemetlenkedő belső hangjait, melyek talán a lelkiismeret jogán ítélik el őt. Mindenkinek olyan barát kell, kinek természetével úgy illeszkedik, mint kanál a kanálba. Szükség van a hasonló szintű értelemre, a kölcsönös ragaszkodásra, közös érdeklődésre, hogy tanulhassunk egymástól.
Nem kerülhetjük el a szeretet éltető rezgéseit.
"A bölcs beéri önmagával, s ezért nem szorul barátokra." (Seneca)
A szellemi ember tényleg beéri önmagával? Ha igen, akkor azért, mert a világ bár körülöttünk forog, a középpontjában nyugalom van. Ő pedig ismeri a benső békének ezt az elrejtett zugát. Ő már kiegyezett a világ dolgaival, megérti annak változásait, hívságait és provokáló kihívásain is könnyedén átlátva, végül tapasztalatai lerakott kövein visszasétál a legbensőbb magány kiegyensúlyozott centrumába. Jó társa önmagának, mert bölcsességen alapuló mélységes önkritikájával nem vezeti félre önmagát. Letisztult benső világával pótolni tudja minden külső hiányosságát, de legalábbis elviselését könnyebben megéli, mint az, aki külsőségekre helyezte egész életét. Tudja, hogy halálakor csak az az övé, amit önmagából "készített". A gyémánt, melynek minden fazettáját keserves tapasztalatok és kitartó tanulás árán csiszolta ragyogóvá. Értékét önmagában hordozza, így nincs mit sajnálnia múló ifjúságon, csalfa barátokon, elvesztett gazdagságon. Tudja, hogy az igaz barátot az élet rendeli mellé tartópillérnek. Az igaz barát észrevétlenül érkezik, mint a hajnali köd, mely elrejti a vadat a vadászok szeme elől, így segíti hangtalanul a veszélyben. S bár a frissen kötött barátságban még túl sok a bizonytalan tényező ahhoz, hogy rezzenéstelenül rábízhassuk benső értékeinket és gyengeségeinket, az idő ismeretlen hurkain keresztülhajolva mégis eljuthatunk végül a bizalom legmélyebb rétegéig. (Ha nem jön közbe semmi. ;)
Az emberi kultúra még gyorsabb fejlődésen megy keresztül, mint az ember saját törzsfejlődése során, mert a tudás átörökítése nagyságrendekkel turbózza fel épülésének sebességét. A szelekció is ugyanúgy működik mindkét fejlődés során, csupán a kultúra evolúciójában nem olyan szigorú feltételekkel dolgozik. Mégis, a kulturális tradíció elemei végül mind dogmaként vagy babonaként végzik.
Attól, hogy valami nem tudományosan megalapozott, bár ősi ismeretanyagból származik, még nem eldobható, mert hiányát a legtöbb esetben nem képesek pótolni a tudomány "elvitathatatlan" eredményei. Veszélyes játék, mikor az ember kezében nem marad semmi értékelhető, mikor eldob mindent, ami az élethez való kapaszkodásának gyökereit jelenti.
Bár alapvető tény, hogy az emberi lény hajlamos szilárdan hinni nézetekben anélkül, hogy legcsekélyebb bizonyítéka is volna meggyőződése helyességéről. Ám a valódi igazságok minden szempontból igazak. De vajon ismerünk-e minden szempontot?
Minden ember fejében egy másik világ lakozik. Soha nem leszünk képesek egyként tekinteni egy kérdésre. Mindig mindenről százfélét gondolunk génjeinktől, neveltetésünktől, kultúránktól és szellemi képességeinktől függően. Éppen ezért, mikor két ember összecsap, világok csapnak össze. A sok világ között pedig könnyű eltévedni.
De akkor vajon az egyetlen közös bennünk a helyszín ahol élünk és a faj, melyhez tartozunk? Nem hiszem. Ennél sokkal többről van szó. Úgy gondoljuk, hogy tehetetlenek vagyunk, hogy egyéni emberként nem áll módunkban cselekedni, de ez nem így van.
Ha egyre többen megtalálnánk a benső világunkban lévő harmóniát, változhatna az emberi faj. Talán az utolsó pillanatban, de megtehetné.
Biztos forrásból tudom. ;)
Mintha már régen elfelejtettük volna, hogy a nehézségek, melyek törvényszerűen állnak az emberi lény útjába élete során, arra szolgálnak, hogy megeddzék, saját képességeinek ismeretére neveljék, s így az életét veszélyeztető helyzetek túléléséhez segítsék.
A mai ember szisztematikusan kerüli a kellemetlen helyzeteket, bár a drágán beígért azonnal beszerezhető örömök sem hozzák meg a jelen pillanatok valójában ott rejtőzködő, de számára már láthatatlan lehetőségeit. Mindez oda vezet, hogy ha nem is tud örülni, de legalább a bosszúságok minél száz százalékosabb elkerülésére törekszik. Mi ez, ha nem ellenálló képességének teljes elhalásához vezető út? Természetesen ezzel az érzelmi fagyhalállal az egyén közvetlen kapcsolatai válnak kiüresedetté, és a biztos mag: a család, így már csak eleve üres lelkületű, külső változásoktól sterilen mentesített életprogramot ad az utódjának, egy igazi érzelmi sivatagot. Az érzelmi fájdalom megélése, a gyász, a szenvedés szóba sem jöhet.
A vízöntő kor embere minden erejével a fájdalom kiküszöbölésére utazik. Szándékosan elhagyja hagyományaiból a nehéz élethelyzetek átélést megsegítő tradíciókat, és csak az élet örömeire akar koncentrálni. Ennek a zsákutcának nincs figyelmeztető tábla az elején.
Mindenből túl sok van a mai világban: használati eszközökből, lehetőségből. Nem csoda, hogy olyan könnyedén dobja oda a civilizált ember minden régi, használt dolgát, háziállatát, barátját, házastársát egy újért. Ma már egy cigaretta is "igazi barát" lehet, hirdetik a reklámok. Azt pedig elszívás után el szokás dobni, sőt még meg is illik taposni egy kicsit a biztonság kedvéért. Van azonban egy rossz hírem: az értékek meglátását még mindig a nehézségek hozzák meg az életünkbe. Puff neki! ;)
Éltek filozófusok, akik úgy tartották, az ember bele lett helyezve a természetbe, nem pedig természeti létező, mint az állat vagy a növény, ezért folyton létezésének okát keresi nyugtalan elszántsággal. Persze, úgy nehéz megtalálni egy okot, hogy nem ott kutatunk utána, ahol megbújhat, hanem csak kényelmesen, mindig ott, ahol éppen ég a villany. A folyton feltett kérdésre mindenféle válaszokat kaphatunk attól függően, hogy a biológia, a fizika, a vallás vagy a filozófia irányába indulunk el. Az egó, vagy nevezzük személyiségnek, határtalan önmegvalósításában éppen a túlzsúfoltság okozta elidegenedés következtében képtelen az összefogásra, ezért is végzi ki önmagát.
Émile Zola "A hajsza" c. művében utánozhatatlanul mutatja be főszereplője, Aristid Saccard villámgyorsan szerzett vagyonának szédületes spekulációkkal átszőtt történetét, és egyben törvényszerű bukását is, melyhez önmagával és a világgal folytatott versenyfutása vezetett. Jellemének értékvesztő elfajzása a feneketlen romlottságba példaértékűen festi le egy emberen keresztül az emberi faj kizsírozott útját, a természeten és önmagán átgázolva, a megsemmisüléshez. A mohóság, miközben az ember a múlton rágódik és a jövőtől retteg, újabb és újabb "biztonsági intézkedésekben" nyilvánul meg, mellyel szeretné alaposan megalapozni stabilitását az idegesítően rohanó időben. A végtelen hajsza és aggódás törvényszerűen vezet fizikai állapotának megroppanásához, mely többnyire éppen élete virágában éri el, mikor leginkább élvezhetné addig elért eredményeit. Minél kényelmesebb életet tud az emberiség "fejlettebb" fele biztosítani magának, annál kisebb az ellenállása a saját maga keltette mérgezett, túlpörgetett világban azokhoz képest, akik visszamaradottabb körülmények között élnek, s ezért törvényszerűen egészségesebben, és kényelem híján edzettebben. Kétségtelen, hogy a nagy küzdelemben saját félelmei keltette illúzióiban csupán egyetlen dolgot hagy ki az életéből, ha meg tudna állni egy pillanatra: a jelen pillanat megélését, mely az Életet szorongatja a markában.
Egész életemben kint éltem a zöldben. Semmi sem tud elhajtani engem innen, bár sok kísérletet tettek rá a Körülmények. A Természet megragadott és nem enged. Ha kilépek házunk teraszára a tiszta estéken, úgy tűnik, elérhetném kezemmel a csillagokat. Olyankor mindig arra gondolok, itt lenne az ideje, hogy végre igazán az Univerzum állampolgáraivá váljunk. Persze ehhez fel kellene ismernünk a Lét adta méltóságunk igazi mélységeit és meg kellene adnunk a tiszteletet a Helynek, melyet e Léthez kaptunk.
Mivel az ember nem logikai lény, hanem érzelmi, érzelmi indíttatása gyakran vezeti a mérhetetlen nagyravágyás irányába. Számunkra, mikor egyre többet tudtunk meg a természet törvényeiről, nem volt elég a megismert tűz létrehozásához egyszerűen szikrát lobbantani, nem kellett sok idő hozzá, mindjárt sziklát is akartunk robbantani.
A természet igánkba hajtásának vágya, a teremtés vágya, az istenné válás vágya, vagy nevezzük egyszerűen csak önmegvalósításnak, sikeresen hozott létre számunkra egyre könnyebb életet, és ugyanakkor egyre veszélyesebbet és prófétikusan egyre kilátástalanabbat is. Az egó szívtelen és véres harcában csaknem mindent elveszítünk, ami pedig valaha is érték volt az ember nevű lényben. Elfelejtettük, hogy miért vagyunk itt, ha valaha tudtuk is. Mindenesetre benső békénk, szeretet alapú benső törvényeink már régen eldeformálódtak a média hazugságai és a szüntelen verseny kényszerének illúzióiban. A túl nagy tömegben nehéz átlátni a helyzetek és emberi jellemek tisztaságát. Mégis az emberi morál fejlődésének történelmében, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, az alaptétel egymás azonos szinten való elfogadása kellene, hogy legyen.
Az ökológia a természetben előforduló kölcsönhatások tana. Az állatok és növények ökológiájában nem létezik a rablógazdálkozás jelensége. Ennek egyértelmű oka: önzésük hiánya. Az élettér felélése mi specialitásunk. Nekünk nincs zsákmányoló fajunk, aki kicsit vagy kellő esetben nagyon szabályozná túlnépesedésünket. Fejlődő orvosi és technikai tudásunkkal meghosszabbítottuk az emberi életet, felduzzasztottuk a népességet, feléljük a környezetünket egyre kevesebb ellenséggel szembenézve. Paradox, hogy éppen ez fordítja majd környezetünket ellenünk, és veszi át a zsákmányoló faj feladatát. Mértéktelenekké és öntörvényűekké váltunk. Nem csak, hogy nem látjuk át, mit művelünk magunk körül, hanem még csak nem is hisszük el, ha felhívják rá a figyelmünket. Elvesztettük az Élet igazi művészetét a nagy sietségben, mely a természettel való együttélés művészete volt. A kifinomultság elvesztésével pedig lehagytuk önmagunkat is. Így lélektelenül talán tényleg könnyebb elviselni az összezsúfoltság "adományait".
Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,
szívem helyén-ahogy szokás-virág.
Még most az egyszer mindent megbocsátok,
de ezután már javulj meg Világ!
(Nemes Nagy Ágnes: Július)
Van, mikor minden egyszerűbb, mint máskor:
környező mező ciccegése a nyári melegben, a medence azúr vízének tánca a ház falán, gyermekkacaj a hamisciprus mögül bújócskásan, aztán játékból szétfröccsenő, hűs vízcseppek érkeznek a délutánban izzó terméskövekre, s rám.
Közben habos, önmagukból folyton újraszülető, gőzölgő felhők úsznak a Balaton felett.
A terasz apácarácsán a rozsdafarkú pár töretlen szorgalommal oktatja kicsinyét az életre.
Míg a margaréta összebújik a varjúhájjal, s izgatottan a délceg napraforgóról sugdolóznak, titokban apró smaragd gyík hallgatja ki őket a trombitafolyondár alól.
A szomszéd platán kíváncsiskodva hajol át a kerítésen, a meleg szél kódfejtő tudással oldja fel leveleiről az üzeneteket.
A kis Nyilas a kert illatozó, tarka virágai között bogarászik, majd pufók talpára tapadt virágszirommal, meztelenül nyargal a kövér fűben, fehér kalapja szikrázik a napsütésben.
"Annnya!" - kiabálja a kristálybúrás légbe, apró kezében rabul ejtett árvácskát szorongat, majd az adakozók boldog, ragyogó mosolyával az ölembe teszi.
Milyen kár néha, hogy az Idő, mint minden fogalom, csak illúzió ezen a Földön, számunkra mégis múlik érzékelhetőn.ű
Rájöttem, hogy nem is a nyakunkon. Bár ez még szemenszedettebb közelség, mint, amit megengedne a bizalmas távolságtartás általunk elbírt mértéke. Végülis mi nem vagyunk déli népek, hogy bármi annyira a közelünkbe kerülhessen felháborodott hátrahőkölésünk nélkül, hogy csak úgy a nyakunkba liheghessen. Elolvastam Hall E.T. Rejtett dimenziók c. munkáját, melyben mindent feldolgoz a bizalmastól a nyilvános távolságtartásig, amit e témában érdemes. Szeretett Földtekénk északi csücskétől a déli felé haladva egyre csökken az emberek helyigénye és egyre jobban viselik egymás közelségét, holott egyre több a hely per fő.
Az arabok egyenesen imádnak egymás aurájában sütkérezni, nem veszítve a szemkontaktust és a szaglás meleg égövi mámorító élményét.
A következő szőke nős zanzára jutottam: a melegtől valószínűleg romlik az ember hallása. Ettől a közelség mind egyenlítő közelibb igénye. E következtetést levonva azonban be kellett látnom, bajban vagyunk. Igaza van a környezetszennyezésre figyelmeztető tudósainknak. Csak szét kell néznem . mit néznem, szólnom! a környezetem egyre rosszabbul halló férfiain és vége: fülünkön a felmelegedés!
A napokban szemben álltam egy gimnáziumi osztály indigó gyerekeivel. Azért hívtak meg a tanáraik, mert elszántak, renitensek és botrányosak voltak. Leginkább pedig elrettenthetetlenek. Lassan már mindenki lemondott róluk az osztályfőnökükön kívül, és ez bizony riasztóan hangzott. Vártak rám. Ki tudja, miért? Talán remélték, én megváltoztatom tanáraikkal fennálló reménytelen viszonyukat. Talán még bíztak ennyire a felnőttekben. Mikor erre gondoltam, megdöbbentem a felismerésen, felnőttem. Az igazságtalanságokkal szembeni lázadásaimat ugyan becsülettel vívtam az iskolapadon kívül is, mégis más szemmel láttam már a világot. Persze nem a felnőttség miatt, hanem a tapasztalati rendszer miatt, melyre életemet alapoztam. Születésem idején az indigó előőrs tagjaként érkeztem a Földre, és mostanában egyre többször szembesülök a ténnyel, neki kell állnom igazán "dolgozni".
30 szkeptikus kamasz nem éppen a legkönnyebb hallgatóság. De aztán kiderült, hogy az. Attól függ, mit és hogyan akarnak közölni velük. Míg együtt voltunk, két órára megállt az idő.
Beszéltem nekik az Emberről, aki a legbensőnkben lakik.
A Méltóságról, mellyel a Lét ajándékoz meg bennünket.
A Megértésről, melyet éppen a különbözőség alapoz meg bennünk.
Világainkról, melyeket minden pillanatban képviselünk, és annak módjáról, ahogy ezt tennünk kellene.
A Nagyságot támogattam meg bennük, hogy a Kicsinyességgel szemben Nagylelkűek tudjanak lenni, mikor olyan emberek bizonytalanságai miatt szenvednek, akik nem tudnak bánni a kezükbe kapott hatalommal.
Felhívtam rá a figyelmüket, hogy a Biztonság nem társaság kérdése, és a Boldogság nem ténykérdés, hanem képesség, s hozzá tanulható.
A Hitet bátorítottam, melyet nem dönthet meg semmilyen feléjük irányuló Hitetlenség. A Szépségekre hívtam fel a figyelmüket, melyet a Jelen kuporgat a markában, mert az Idő haszontalanná válik, ha az ember a múlton rágódik miközben a jövő miatt aggódik.
A Tisztaság megőrzésére bíztattam őket, amíg csak Emlékeznek rá.
Elmeséltem az utam, hogy megmutassam, be lehet járni, próbáltam megértetni velük, hogy benső világunk megváltoztatásával tudunk csak változtatni a külsőn.
Hitet tettem a Bátorság és Kitartás mellett, mely elkísért.
Elmondtam Indigóságaik Átkait, de Áldásait is.
Elmondtam, hogy az Élet nehéz, igen, és Gyönyörű.
De, képzeljétek csak, Ők már tudták. :)
Egyszer egy esküvőn a násznagy azt kívánta az ifjú párnak, hogy mindig kapjanak választ a házasságuk során, amikor szólnak egymáshoz. Olyan egyszerű volt ez, mint a mesében a legkisebb királylány válasza az apjának, mikor azt mondta neki, úgy szereti, mint a sót. Jelentéktelennek tűnő dolog, de nagyon fontos. A násznagy sem nagy dolgokat kívánt, csak válaszokat. Mégis ez volt a legjobb kívánság mind közül. Mert ha már nincsenek válaszok, nagy baj van. Az emberi kapcsolatok a gondolatok cseréjén alapulnak. A hangon. Az összhangon.
Hogy a nagy dolgokon miért nem veszekszünk? Mert a nagy dolgok megállásra kényszerítenek bennünket. Kiragadnak az életből, ráébresztenek törékenységünkre és összefogásra, de legalábbis megilletődött csendre szólítanak.
Nekünk történnek és nem velünk. Amikor felfeslik a magától-értetődöttség bábja körülöttünk, mert kérdésessé válik tőle a Létezés maga, akkor nem veszekszünk, hanem főhajtva elmerengünk múlandóságunk megdöbbentő bizonyosságán.
Amikor gondolkodni kezdünk, az élet mindig megakad.
Az apró, mindennapi problémákat azonban, melyekkel nap mint nap csípjük egymást, meg lehet oldani. A probléma görög szó. PRO BALLO - az jelenti: oda-dob.
Az élet az ölünkbe dobja a nehézséget, amit aztán mindenki a maga szintjén old meg. A legtöbb probléma csak odébb görget bennünket. Igaz, ha hagyjuk, minden nappal nagyobb tud lenni ez a görgeteg, mint a hegyi fenyőről leszakadó hólabda, mely a hegyoldalon legurulva egyre nagyobbra hízva, lavinaként söpör el végül akár egy egész falut. Vitáink egyre végtelenebb láncreakcióban kapaszkodnak egymásba, olyannyira, hogy végül a béke teljesen kilátástalannak tűnhet.
Gondoltak-e már valaha is arra, hogy mit nem szeretünk ennyire egymásban?
A lélek mélységeiben ott a válasz, miért is vagyunk együtt egy kapcsolatban, mi dolgunk egymással, mit tanulhatunk, mit taníthatunk. Ebbe a benső középpontba azonban nem találunk be könnyen, mert az örök elégedetlen személyiség elnyomja monoton, sértett ismételgetésével az oda hívogató hangot. A lelket nem érdekli a másik személyiség. A lelket csak a másik lélek érdekli. A lélek soha nem gyűlölködik, nem is tudja, mi az, hiszen szeretetből gyúrták. Nem akar elsőbb lenni, sem értékesebb, mert tudja, ugyanonnan érkeztünk, ugyanoda tartunk, s egyek vagyunk. Ezért is hívják az emberi lelket isteni lényegnek. Hogyan is lehetne tehát elmagyarázni a fénynek, mi a sötétség? Mi bizony a másságot, a személyiség másságát viseljük rosszul egymásban, mert tudat alatt pontosan tudjuk, a szürke felszínen pedig gyanítjuk, hogy minden becsapott pillanatunkért ő a felelős. Egy idő után mégsem tudjuk elviselni a különbözőséget, a másik idegen természetét, mely nem és nem akar illeszkedni a miénkhez, mint kanál a kanálba.
Hogy hogyan kell megmenteni egy kapcsolatot, nem tudom, bár sikerült már néhány hozzám forduló párét helyrebillentenem, ma sem értem hogyan. Mind más volt és látszólag mindegyik másik okból akart megbukni. Az egyik a vádaskodások miatt, melyet még az Édenkertből citáltunk magunkkal, a másik a jól bevált gyilkos hallgatással operált, a harmadik a zsarolás megátalkodott elszántságával tartotta sakkban a kapcsolatot. De amelyik rendbejött, az a megértés miatt jött rendbe.
A gondolat miatt, mely megakasztja az életet és kiragad a hétköznapokból, mint a nagy történéseknél, melyek elcsendesítenek bennünket. A megértés segített a felismerésben, hogy a másik nem ellenfél, hanem eredendően szövetséges.
Hogy az el nem hangzott elvárások, vágyak, a ki nem mondott fájdalmak és nemtetszések, maga a hallgatás csak azt vonja maga után, hogy a másik fél kombinálni kezd.
Valóban nehéz feladat a másik fejével gondolkodni. Vannak nehéz napjaink, mínuszba zuhan éppen a bioritmus görbénk, telihold van, pubertás vagy változó kor, okot mindig találhatunk. De hiába várjuk a tökéletes időszakot, mikor majd minden stimmel. Tisztázott tény, hogy olyan időszak az életünkben, amikor éppen minden rendben van biológiailag, érzelmileg, anyagilag, intellektuálisan és meteorológiailag, összesen tán, ha 3 hónap található egy életben. Erre azért mégse alapozhatunk!
Az emberi kapcsolatok produkálják a legnehezebb próbatételeket. Minden más csak erőpróba, de a társkapcsolat igazi lelki-erőpróba. Ez csiszolja majd tapasztalati felszíneink üres, fehér foltjait a legszínesebbre. S hogy az akcióra helyes-e a reakció, ez kerül majd végül szívünk mélyén megmérettetésre.
Nincs más választásunk, gondolkodjunk! Magunkon. A másikon. Beszélgessünk róla! Megdöbbentő félreértések kerülnek majd "napvilágra". Akasszuk meg egy kicsit torzsalkodó mindennapjainkat és nézzük meg kívülről magunkat és a társunkat őszinte önkritikával! Kívülről mindig jobban látni. A "rá"látás sokat segít, és belátást hoz magával. Talán éppen a szakításét, ha a kapcsolat nem emel, nem tanít többé, hiányzik belőle a szövetség tüze. Ilyenkor elágaznak az utak. Nincs ebben semmi rossz, ha a megértés békéje ott munkál az elengedés pillanataiban. Mert mindig a reakció mérettetik meg az égi mérlegen, melynek másik serpenyőjében a szeretet ücsörög mértékadó súlyként.
Gondolkodjanak el azon, miért is vannak együtt! Mi lehet az oka? S ha már amúgy is gondolkodnak, hát adjanak hangos utat felmerülő kérdéseiknek.
Szívből kívánom, hogy mindig kapjanak a párjuktól választ is rájuk.
"Az indigó gyerekekről beszélni manapság nagy divat. Felbukkantak ezek a kezelhetetlen gyerekek, és már hanyatt is kell esnünk a kiszámíthatatalanságuk láttán, ahelyett, hogy jól elfenekelnénk ezt a külön kasztot" - mondja Margit néni a szomszédból.
De miért is kezelhetetlenek ők?
Kivételes bolygón élünk. Ha szabad mondanom, egy olyan kísérleti telepen, ahol a leszületett lelkek felvállalták az inkarnáció előtt, hogy minden külső segítség nélkül, abszolút a magárahagyottság illúziójában, egyedül a szabad választás kis útravaló batyujával keresik és találják meg a benső utat hazafelé. Ez az út befelé és felfelé vezet. Szolgálva, tanulva és fejlődve, kizárólag szeretettel lehet végigjárni rajta.
Itt a végtelen lehetőségek labirintusából az egyirányúság felfedezéséért indult útjára az élet. E határtalan súlyú feladat felett szellemi testvériségek bábáskodnak, akik talán nem is nagyon hittek a feladat sikerességében.
Azonban nagy vállalkozásunk úgy tűnik,mégis eredményesnek bizonyult.
Hogy miért e következtetés?
A csodás gyerekek miatt, akik egy ideje leszületnek közénk.
Az emberiség kiérdemelte a kód felnyitását, mely lehetővé tette a betekintést a tisztább érzékelés világába. Az új gyerekek nyitottabb tudattal születnek. Hatalmas értékeket hordoznak. Tiszteletre, szeretetre, odafigyelésre tanítanak, és arra, hogy értsük meg az életet. Ők a felmentő sereg. Tudják, hogy az Egység alkotóelemei ők, komoly feladatokkal. Tudják, hogy hatalmasak, csak még kicsi testben vannak.
Elvárják a tiszteletet, ahogy a felnőtt emberek is elvárják egymástól, és meg is adják annak, aki megérdemli a szemükben. Tudják, honnan jönnek és hová tartanak. Ha nem támogatják, sőt elnyomják őket, fellázadnak. Megérkeznek csodálatos, nyílt lélekkel, és itt várja őket egy önző, kapzsi, korlátozó, eltaposó, a Földet kizsákmányoló világ. Szenvednek tőle. Tudják, mivel tartozunk ennek a bolygónak. A védelmére születtek. Nagyon magas az intelligencia szintjük, mégis az óvodai huzavonák után rosszul tanulnak az iskolában. Csak szabadságban tudnak élni, de ostoba szabályok közé szorítják őket. Ezért olyan nehéz ezt az új generációt beiktatni a hagyományos elvárások rendszerébe. A törvényekhez alakítják a gyerekeket és nem fordítva.
Pedig ők a Föld jövője. Ők az emberiség jövője. Sokat tanulhatunk tőlük.
Új tudatosság hordozói. Olyan tudatosságé, mely már régen járt a Föld nevű bolygón. Megjelenésük egyetlen dolgot jelent, az emberiség a szellemi evolúció útján végre elért arra a szintre, hogy kiérdemelje a nyitottabb tudatszinttel való születést.
Az indigógyerekek még csak az előőrs. Éppen ezért nagyon nehéz dolguk van látóként élni a vakok között ebben a világban. Nem értik őket. Ezért válnak kezelhetetlenekké. Hiperaktivitásukat legtöbbször a környezetükkel szembeni tehetetlen elveszettség váltja ki belőlük. Nagy harcosok ők, mert ki kell taposniuk az utat az őket követő Kristály generációnak. A már érkezgető béketeremtők kedves, higgadt csapata tudni fogja, hogyan kell úgy élnünk, hogy az Univerzum méltó állampolgáraivá válhassunk végre. Becsüljük meg a gyermekeinket! A kicsi testben is ugyanakkora lélek lakik, mint a nagyban. És a léleknek nincs kora. Ha ezt megértjük, megértjük az irántuk tanúsítandó tisztelet alapjait is. Egy indigó sohasem fog elavult, ostoba elvárásoknak megfelelni. Ilyen apróságokra nem fecséreli az idejét. Helyette inkább - ha lesz rá alkalma, és végeláthatatlan tennivalói között ráér majd egy kicsit -megmenti nekünk a Világot.
Otthon figyelem a kis Nyilast. Kimeríthetetlennek tűnő energiával, szüntelenül tesz-vesz a járókában. Egész nap nagyon sok dolga van, rengeteg elintéznivalója.
Néha felnéz, rám mosolyog, majd folytatja a pakolást. Minden pillanatban másik játék, minden irányba fürkésző figyelem. Soha el nem fárad. Egyre inkább sejtem: az indigó és kristály gyerekek tulajdonságainak különös egyvelege lakik benne. Kedves, bűbájos, békítő, öntudatos, kíváncsi, titokzatos, erős, akarattal teli és tisztánlátó, kicsi kincses-láda. Csodás kék szemével rám néz, és látom, mindent tud. Mindent, amit mi csak szeretnénk. Tudja, miért engem választott, miért ezt az otthont, ezt az életet.
Remélem, nem felejti...
(Az írás az Ezo tér magazin 2006. decemberi számában olvasható.)
Nagyapámék lakója mesélt egyszer a háború alatti viszontagságairól, mikor egy padláson rejtőzködve töltött pár évszakot. Azt mondta, a nyarak keservesebbek voltak, mint a telek a rosszul fűtött vaskályha mellett, melynek melege azonnal elillant a tetőgerendákra feszülő vékony zsindelyek között. Szünet nélkül fűteni kellett, ha nem akart megfagyni. Nem alhatott hosszan a saját érdekében. Azóta sem tudja elnyomni az álom tartósan. Tudata felszínén pihen, mint az őzek a hűs erdők mélyén. De az éberségre tanító télnél gyilkosabb volt a forró nyár. Mindannyian jártunk már délidőben izzó padláson. Fojtogató, hajhagymákat aszaló, reménytelen fulladásérzéssel. Abban élni szüntelen, már a gondolat is önfeladó menekülésre késztet. Mindegy hová csak el, ki innen, mégha a halál is vár az ajtóban.
Mégis kitartott. Tüdeje megszokta a perzselő levegőt, de legalábbis tompán dolgozta fel éppen a tűréshatár felszíne alatt várva az alkony hűs ajándékát. Olyankor mit nem adott volna a téli alvatlanságért, mikor fogvacogva dobálta a kukoricacsutkát a vaskályha feneketlen hasába.
Mert ilyen az ember. Semmi sem jó neki. Az ideális hőfok uniója a meleg és hideg találkozásában olyan csekélyke ahhoz, hogy éppen jól érezze magát és elégedett legyen, hogy ennek biztosítására Földünkön tartósan egyetlen terület sem képes.
És aztán az egész életünk ezen a mintán mozog. Mindig valami mást szeretnénk, mint ami van. Télen meleget, nyáron hűvös áramlatokat. Szeretnénk társat, aztán mikor megvan, szeretnénk függetlenek lenni. Mindig vágyjuk azt, ami nem a miénk.
Azt gondoljuk mindezt a megelégedés vágya szüli, hogy végre jól érezhessük magunkat, de valójában az elégedetlenség izgága mozgatórugója dolgozik a felszín alatt. Mert képtelenek vagyunk igazán elégedettek lenni. Nincs bennünk egyensúly.
Ez mozgat bennünket előre. Az élet izgalma, pezsdítő fordulatai, nevelő ereje.
Maga a hiány érzése, ami fáj, meggyötör. Amibe vagy belenyugszunk és sajátos, új bútordarabként élünk vele együtt, míg igazi tapasztalattá csiszolódik bennünk, vagy a megszerzés után rövid örömmé válik, mely fényét veszti az érte vívott harc elcsitulása után. És így sem jó és úgy sem. Hová vezet ez? Kérdezhetnénk.
Miben van megnyugvás akkor?
Különös, mire megértjük, hogy az egész vágyhalmaz, melyet életünk során hajszoltunk, csak megnevelésünk érdekében volt szolgálatban, addigra már nem akarunk semmit birtokolni.
Hiszen minden harcunkat azért a beteljesedésért vívtuk, hogy csalódásainkból megtanuljuk értékelni az életet csak úgy önmagában. Minden csábító eszköze nélkül. Persze éppen ez benne a lényeg. Mire már nem akarunk kívülről semmit, addigra már a tapasztalatoktól tele a benső raktár. Addigra már belül van a súly: a gyémánt maga, egy igazi, felbecsülhetetlen értékű ékkő, amit magunkból csiszoltunk. Mint a padláson megbújó menekült, aki viszontagságai végére tudta, mire képes, mekkora kitartás van benne, mennyi erő.
Gondoltad volna, amíg nem volt gyermeked, hogy a MINDEN szó sajátos értelmet kap? Mondták, persze...
Gyermeket szülni az egyik legmagasabb szintű beavatás, élet és halál szintjén megy végbe. Élsz és halsz érte onnantól fogva. Semmihez nem hasonlítható érzés a kicsi lényt a bőrödön érezni, hallgatni a szuszogását és megérteni a hihetetlenül apró szájacska kutató célozgatását. Soha, senki nem mondta neki, hogy az öleléssel a táplálék is együtt jár. Mégis tudja. Tudja, hogy a bőröd egyedi illatával együtt érkezik a mindent betöltő kéjes, édes íz is, mely megtölti a pocakját. Tudja, hogyan jut a teljes elégedettség állapotába.
Felnőttként már régen elfelejtettük az egyensúly, az egység érzését, mely anyánk illatával függött össze, teljes volt és tökéletes. Semmi más nem adhatta meg.
Talán éppen ezért, soha fel sem merült bennem, hogy nem lesz tejem, hogy én aztán nem szoptatok. Olyan természetes volt, mint az, hogy létezem, és azért vált olyan pótolhatatlan dologgá, mert a kicsinyemnek is annyira magától értetődő volt az első pillanattól. A tej a testemben neki készült. Az ő személyes kis alkatára, erősségeire és gyengeségeire figyelve, DNS-be kódolta. Egyéni és megismételhetetlen, mint a gyermek maga. Így lettünk kitalálva. Minden speciálisan kidolgozott, pontos és hibátlan. Nem összehasonlítható a legjobb tápszerrel sem, csak, ha minden kötél szakad. Szó szerint. Mert akkor azért megszakadna köztünk a kötelék, a meleg összetartozás és bizalom ragyogó lebegése, ami minden alkalommal erősíti a lelki rezgéseire oly finoman hangolt immunrendszerét. Az egység érzésének túl korai elvesztésével később megfizethetnék idegrendszerének bénító gyengeségeivel.
Biztonságot csak belülről építhetünk, építkezni viszont csak stabil alapokra lehet. Tudom, visszasírom majd a tűzhely mellett ezt az időszakot, mikor táplálása oly egyszerű és szó szerint természetes volt. Visszasírom majd azt az érzést is, hogy mindenek felett szükség volt rám, a gondolat igazságát, hogy anya tényleg csak egy van. Soha többé nem leszek ilyen pótolhatatlan.
Mondták ugyan korábban is, és már értem, eddig miért nem értettem
...mert ez elmondhatatlan....
(Megjelent a Gyógyhír Magazin 2006. júniusi számában)
Figyelem a kis Nyilast. Napról-napra többet tud. Reggel mosolyogva ébred, bátorsággal és bizalommal néz a világba. Mikor a kiságya fölé hajolok, meleg kis karjait a nyakam köré fonja. Én tartom életben és hálás érte. Csodás sötétkék szemében bölcsesség. Alig pár hónapos, de azt mondja: Aqua és Geo. Szeretném tudni, mit hozott magával a világunkba, nekünk, de türelmesnek kell lennem. Ő is az.
Nem bánja, hogy nem tud beszélni. Helyette énekel. Mindig. Evés közben is.
Az elmélyült dúdolásban néha felnéz és szövetségesen mosolyog.
Látom a pillantásán: még tudja, honnan jött és tudja hová tart.
Remélem, nem felejti...
Számtalan depresszióssal találkozom. Pszichológiai és pszichiátriai tanulmányaim során megtanultam, milyen ennek a mély szakadéknak az alján csücsülni, bár sohasem tapasztaltam a saját bőrömön. Egy betegség, ami a fejünkben létezik. Sajátos világot alkot. Negatívat, nyomorultat, hitehagyottat, elszigeteltet.
Nehéz beférkőzni oda és kijönni is nehéz onnan.
Ilyenkor az ego teljes tudományával elszigeteli a Lélekhez való hozzáférést és elégedetten uralkodik nyomorult birodalmán. De persze, mint minden, ami függetlenné válik benső nagyságunk vezér-fonalától, előbb utóbb halálra ítéli önmagát.
Egy depresszióst meggyőzni arról, hogy kevéske energiája mozgósításával még többhöz juthat kis befektetéssel, - akárcsak az üzletben, mikor áldoznunk kell egy kis pénzt ahhoz, hogy megfialjon - kemény vállalkozás. Nem mondom, hogy reménytelen feladat, mert számtalanszor sikerült már. Ugyan az első eredményekkel még nem érkezik vissza a várva várt öröm érzése. De utolsó eredményként megjelenik a gyógyulás végén.
Meggyőzni a depresszióst, hogy minden reménytelensége csak a fejében létezik és hibás gondolkodásának következménye, gyakran értetlen pillantásokat szül.
Hogyan is tehetne ő bármiről is, mikor szenvedő áldozata a rá szakadt körülményeknek? Ráébreszteni, hogy nélküle nem létezik gyógyulás, részt kell vennie benne, sőt mi több, a legnagyobb munka az övé, először teljes meghátrálást szül. Pedig így van: a pálya széléről szurkolhatunk, de nem futhatjuk le a köröket helyettük. Minden a döntésükön alapszik: így akarnak élni a reménytelenség már megszokott kényelmében, vagy változtatni akarnak rajta.
Persze, hogy akarnak. Különben nem jönnének el. De kézbe venni a saját sorsukat, elképzelhetetlen nehézségnek tűnik, mely túl sok energiát igényel, pedig abból nincs egyáltalán. "Először erőltetni kell!" - mondta vigasztalóan a már gyógyult a még betegnek. "Én sem hittem el, hogy ez segít, de végül megértettem, hogy csak így sikerülhet."
És a beteg azt válaszolta rá: "Igen, de..." Mert a szakadék mélye bár gyötrő, magányos, sötét, de az övé. Már csak ezt ismeri, mindegy ki volt korábban, mekkora hegyeket mozgatott meg. Végül majd meg akarja ölni önmagát, mert hiszi, hogy kimászni nincs ereje, de maradni sem akar. És ahogy magában nem hisz, úgy a segítségnek sem képes. Mindez illúzió. Önbecsapás.
Ha azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk valamire vagy azt gondoljuk, hogy nem, mindkettő igaz. Mert a gondolat alkotó erejű. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, mint a depresszió maga. Képesek vagyunk létrehozni magunkban egy olyan világot, mely sivár, fénytelen, szürke és fojtogató egyben. De csak a fejünkben létezik, mert láthatóan mások csaknem boldogan élnek körülöttünk. Az ő világuk miért nem ilyen? De, ha létre tudtuk hozni ezt a nyomort, nyilván megszüntetni is képesek vagyunk.
"Maradj a Földön, történjék bármi!" - kulcsmondat az életem során.
Azt jelenti, járd be a felvállalt utat! Sőt, menj arra, amerre nehezebb! Nincs olyan élet, melyet úgy terveztek, hogy bejárhatatlan. Nincs olyan, amelyiket szándékkal fel lehet adni. Csak olyan van, ami megtanít, ami ráébreszt, ami elbírható, méghozzá személyre szabottan, pontosan. Éppen ezért, nincs mód a meghátrálásra. Azt is mondhatnám, nincs jogunk hozzá. Nem reklamálhatunk a pénztár elhagyása után. Nem győzöm elégszer mondani: hit és bátorság nélkül nem lehet élni! Az élet csodás kaland, izgalmas túra, energiákat remegtető próbatétel, amitől csak többek lehetünk, sohasem lehetünk kevesebbek. A világunk olyan, amilyennek mi gondoljuk.
Ami bent, úgy kint. Változtatni rajta csak belülről lehet. Nem várhatjuk a biztonság érzését kívülről, mert onnan mindig ingatag lesz, és valaki vagy valami mástól függ. Biztonságot csak belülről lehet építeni. Szép világot is, ami aztán szétsugároz a környezetünkben és olyanná változtatja azt kívülről is. Mert csak a középpontban van egyensúly: ott lakik a Lélek maga. Ő nem ismeri a depressziót, ő csak az út örömét ismeri. Nem ismeri a negatív gondolatok csapdáját.
Magát a "NEM" szót sem ismeri.
Ő az életre esküdött. :)
A különleges szobának, melyből a világűrre lehetett kilátni, valójában nem is voltak falai. Valahol a Plútó és a világvége között lebegett. Az egyik sarkában egy apró dohányzóasztalnál egy magas, szikár figura ült kopasz fejjel és éppen a Napi Zűrt olvasta, mikor kivágódott a szoba ajtaja és beviharzott rajta a Főnök, nyomában loholó teljes sleppjével. A slepp egy széles mellkasú, nagy karizmájú alakból, egy karcsú, légies, tündefényű női lényre emlékeztető energiakötegből és egy súlyosnak tűnő könyvet hurcoló, komoly tekintetű lényből állt. A Főnök úgy nézett ki, mint aki éppen a borbélytól szabadult, fehér, ondolált fürtök tekeredtek széles homlokára, bár tény, hogy időnként pár másodpercre színt váltottak és kiegyenesedtek. Ő maga is gyakran formát váltott, mint aki a gardróbja előtt nem tudja eldönteni, mit viseljen aznap.
- ...de Uram, már két hete imádkoznak a győzelemért. Még mielőtt leölnének valakit áldozatnak, nem kellene intézkednünk? - kérdezte selymes hangon a fényköteg egy jegyzettömböt rántva elő a semmiből.
- Már százszor megmondtam, Haniel, nem veszek részt az ostoba öldöklésükben!
Mi az, hogy álljak az egyik vagy a másik oldalra?! Egyáltalán, minek ölik egymást? - foglalt helyet a Főnök nagy lendülettel a szoba közepén váratlanul megjelenő, széles tárgyalóasztal távolabbi végén.
- A véleménykülönbség miatt, uram.
- A véleménykülönbség! És miért nincsenek egy véleményen? Hiszen az egész egy csapat! A fülem vitatkozik a lábammal! Röhej! Ki találta ezt ki?
A dohányzóasztalnál félig háttal olvasó alak fel sem nézve az olvasásból felemelte a kezét jelentkezés gyanánt. A Főnök érzékelte a jelet, de reakcióként csak morgott valamit.
- A válaszom nem! Mi lesz az egyetemes szeretettel, ha részt veszek a kisded játékaikban? Ilyen hülyeséget! Van még valami, vagy végeztünk mára? - csapott az asztal lapjára.
A komoly tekintetű előállt a súlyosnak tűnő könyvvel.
- Lenne itt... - kezdett keresgélni benne. - ...egy sajnálatos esemény...
- Ja, igen, igen! - szólt közbe tündefényű Haniel arkangyal. - Ez tényleg nagyon szomorú.
- Ki vele! - morogta a Főnök két alakváltás között.
Most éppen egy ötven év körüli, vörös hajú nőre hasonlított, bár kissé furcsán hatott, mikor megszólalt mély, férfias hangján.
- Egy duálpárt összehoztunk végre, de sajnos úgy tűnik, eredménytelenül. Pedig nagyon sok munkánk van benne, de az egyikük nem mer azonosulni a helyzettel. Mindent megtettünk, hogy minél többet találkozzanak egymással. Bár azt hiszem, volt közte néhány eléggé satnya ötlet is - babrált a könyvben elmélyülten a komoly tekintetű lény.
- Ki miatt bukott meg az akció, Péter?
- A hímnemű fél miatt, uram.
- Melyikőjük vette észre először a törvényszerű összetartozást?
- A nőnemű...uram.
A Főnök bólintott.
- Kicsit elbaltáztuk ezt a férfi nemet, nem gondoljátok? Mi baja a fickónak?
- Nős. Családja van - válaszolta szent Péter.
- Miért van neki családja? - dörrent a Főnök.
- A férfi előbb született le és mire össze tudtuk hozni a találkozót, már megnősült. Hm... Nem sikerült lebeszélnünk róla.
- Miért nem?!
- Engedje meg, uram...a szabad választás miatt...szabadon dönthetett, mint most is... - Itt ülök tehetetlenül? Kinek volt már megint ez a hülye ötlete? - mérgelődött a Főnök két frizuraváltás között.
- Nekem - szólalt meg tiszta hangon a dohányzóasztal sarkán olvasó alak fel sem nézve a lapból.
A Főnök felé nézett egy pillanatra. Nem válaszolt.
- Ha nem kapcsolódhatnak az összeillő rezgések, borzasztóan nagy veszteséggel számolhatunk energetikai szinten. Különösen ilyen válságos időszakban. Pedig két abszolút összeillő félnek találkozni...azt nagyon nehéz kiérdemelni... Hogyan lehet ilyen ritka lehetőséget kihagyni? - méltatlankodott magának.
- Félelemből - szólalt meg az eddig hallgató nagy karizmával és széles mellkassal rendelkező egyed.
- Félelemből! És Te, Mihály arkangyal? Nem tettél semmit? - szegezte neki a kérdést a Főnök.
- Próbáltam, uram, de a döntését szentnek és sérthetetlennek kell tartanom. Volt, hogy majdnem sikert értem el, de mindig visszakozott végül. Pedig, szabadjon megjegyeznem, a házassága meglehetősen rossz. Végre boldog lehetne, kiteljesedhetne és a helyes irányba kezdhetne haladni, mielőtt visszaküldi hozzánk a felesége és az áldatlan helyzet, melyben él, de nem hisz eléggé.
- Ezzel felborul a rend, uram - jegyezte meg szent Péter.
- Félelemből... - dohogott a Főnök. - Félelemből! Micsoda hülyeség!
- De, jó ötlet volt, nem? - szólalt meg a várható kérdést megelőzendő az újságolvasó. Senki sem reagált rá.
- Mi legyen a következő lépés? - kérdezte a légies Haniel. - Mit lehet tenni, ha a félelem erősebb a szerelemnél? Ha az ész erősebb a szívnél? Ráadásul annak áll ellen, aki a leghatásosabb az eredmény elérésében, a saját másik felének!
- Elismerésem! Számtalan szellemi lény munkáját tette tönkre a kis ötleted - nézett a szoba sarka felé a Főnök.
A szólított megvonta csontos vállait, miközben az újság elégedetten megzizzent a kezében. A Főnök a kis csapat felé fordulva az asztalra csapott . Egy húsz éves fiatalemberre emlékeztetett mindenkit, aki már látott húsz éves fiatalembert.
- Valami ötletet, gyorsan! Miért tartalak benneteket? - nézett a kíséretére.
Haniel arkangyal energiái összerezzentek.
- Esetleg egy lángoló csipkebokor, uram? - rebegte. - Ez már bevált egyszer...
- Valami eredetit! Haladnunk kellene a korral! Ezek az ósdi módszerek már nem méltóak hozzánk! - dohogott a vezér az asztal végén.
- Jelentem a... a szóban forgó egység női oldala mindent megtett, amit a körülmények lehetővé tettek a számára szabályzati szempontból - pillantott Haniel arkangyal célzatosan a dohányzóasztal felé. - Véleményem szerint, most a másik oldalon a sor. Nem szeretném persze, ha azt találnátok ki, hogy hívjuk vissza a női oldalt, de tény, hogy így nem folytathatja a kijelölt utat tovább, tekintettel, hogy a kijelölt út a férfi oldal döntésével megszűnt - sóhajtotta végül.
- Különben is, sértené az Univerzum törvényeit, és nagyon igazságtalan lenne, ha a másik hibájából lenne visszahívva. De tény, hogy így nem maradhat odaát - fűzte hozzá szent Péter.
- Egy betegség a férfi oldalnak, hogy elgondolkodjon? - kérdezte Mihány arkangyal.
- Beszéljétek meg Rafaellel! Ez az ő asztala - válaszolta a Főnök.
- Szerintem rossz ötlet - mondta Haniel. - Egy beteg férfi csak még jobban ragaszkodni fog a családjához. Olyan elveszettek betegen. Nem fog magába szállni, és a homlokára csapni, hogy azért beteg, mert rosszul döntött.
- Miért nem? - tűnődött a Főnök.
Az újság ismét megzizzent a sarokban. Az addig őt olvasó alak felállt és az ajtó felé tartott, hogy elhagyja a falak nélküli szobát.
- Azért, mert ez az illúziók villága, kedveskéim. Így szólt a fogadás. Küzdjetek meg vele! Rajta! Győzzétek meg, hogy rosszul gondolkodik, de közben meg ne sértsétek nekem a szabad akarat törvényét! - mondta kaján vigyorral. - Izgalmas zajlikot! - azzal kilépett az ajtón.
Csend telepedett a szobára.
- Lucifer nyerésre áll, ezt nem hagyhatjuk! - háborodott fel szent Péter a becsukódott ajtó felé nézve.
- Ugyan - legyintett a Főnök. - Igaza van, fogadtunk, hogy betartjuk a szabályait a harmadik dimenzióban. Ott ő az úr. Jól csinálja a dolgát ezzel az illúzió dologgal, a fene egye meg. De azért vannak még lehetőségeink - mosolyodott el. - Rendben - döntött végre. - Adjátok meg annak a gyáva félnek a telefonszámomat!
Hallgatva hozzám forduló nőtársaimat, fel kell tennem egy sarkalatos kérdést: százaléknyi esélye sincs az igaz szerelemünknek - A nagynak! Az egyetlennek - ha bennünk kell életre előbb? És úgy tűnik, a sok felrebbenő történet után a válasz az egyre hangsúlyosabb NINCS marad.
Próbáltam felgöngyölgetni szívünk rejtelmeit és az okokat. Az alapvető másság volna, mely a két nem között feszül? A vonzó, ám egyben lesújtóan áthidalhatatlan különbözőség? Vajon miért nem értünk szót, vagy miért csak olyan ritkán? Miért nem látjuk át, hogy az igaz szerelem mély gyökere, mely átkúszik transzcendens idők és végtelen terek egymásba kapaszkodó eseményein, az igazi csillag-otthonból ered, mert szövetsége ott köttetett, s mindegy, hogy a férfi vagy a nő veszi észre előbb?
A sodró érzést, mely előtt, minden kicsinyessége ellenére, még az egó is fejet hajt, miért hagyjuk elpusztulni a harmadik dimenzió tékozló mindennapjaiban?
Mi nők (jól hangzik, hogy ilyen sokan vagyok ;)), miért veszünk el szinte minden alkalommal érzéseink esélytelenségében, lehetőségeink belénk nevelt korlátaiban? Pedig érzések dolgában talán mi látunk tisztábban.
És Ti férfiak, miért vagytok sokszor olyan gyávák, ha szembe találkoztok az igazival? Pedig hősiesség dolgában állítólag ti álltok jobban? És, ha a társadalmi előírásoknak fittyet hányva, ne adj Isten mégis átvészelnénk nagy adag bátorsággal a kezdeményezés megszégyenítő pillanatait, önállóságunk nem riasztó-e az erőszakkal magunkra húzott nadrágban a teremtés koronájának szemében? Te jó ég, bár fogalmam sincs, hol van az a korona, már régen nem láttam viselni, mégis lenyomatának karikája belénk fojtja a szót nap mint nap a hamis díszletű küzdőtéren. Szóval, ha mi kezdeményezünk, nem pocsékoljátok-e el nemtörődömül érzéseink kincseit? S az ettől való félelmünkben nem kényszerülünk-e alantas taktikázásra és szégyenítjük meg vele igaz érzéseinket? Ha így van, mire jó az egész? És hol marad szerelmünk tisztasága, melyre annyira méltó volna?
Tanácstalanul állok a kérdés előtt. Valamit csak lehet tenni. Vagy csak figyelnünk kellene? A helyzet az, hogy az IGAZ SZERELEM ritka jelenség e sártekén.
De mégiscsak létezik. És nem ostoba véletlen, amikor felbukkan, mint ahogy semmi sem véletlen a Világegyetemben.
Mikor úgy találkozunk össze, hogy minden egyértelmű. Azért, hogy kimozdítsuk egymást az addig megélt, elkorhadt, letapadt helyzetünkből. És ha az egyikünk elég bátor és a másikunk nem annyira gyáva, kiderülhet végre, hogy az igaz érzés, mely dimenziókon át gyűrűzve érkezett a világunkba, s mely évezredek óta köt össze bennünket el nem szakítható ezüstszállal, nos az érzés mégis csak létezik, sőt elpusztíthatatlan és mindent megér.
Ritka, de igaz. Mert a szerelemhez bátorság kell. Jó sok. És hit és bizonyosság. Mert nem kapjuk ingyen. Ki kell érdemelni ezeket a találkozásokat. Hosszú életeket dolgozunk értük egymásért. Mikor szellemi szintünk emelésének küzdelmeiben végre életek fűzérén át eljuthatunk arra a pontra, hogy megfoghatjuk egymás kezét a felismerés tiszta pillanataiban, mert elérkezett az idő, mikor végre dolgunk lehet egymással. Olyan dolgunk, mely senki mással nem lehet. Csak két eredetileg összetartozó fél egészítheti ki később egymást, és éppen az érzés intenzitása az, ami felhívja erre a ritka jelenségre a figyelmet.
És milyen gyakran eljátszuk ezt a lehetőséget. A lehetőséget, mely bár arra hivatott, hogy felfelé emeljen, nehézségénél fogva gyakran olyan riasztó is egyben, hogy elszalasszuk.
Ez benne a próbatétel. Az igazi soha nem esik az ölünkbe nehézségek nélkül. És a próbatétel itt az illúziók világában reménytelenül kivitelezhetetlennek tűnhet.
Ezért veszítjük el egymást újra és újra. Pedig nem adhatjuk alább! Ez csillag-létünk újra felhangosodó fogadalma. :)
Kedves Olvasók!
A minap felmerült közvetlen környezetemben egy fogós kérdés: Van-e élet a Földön?
Nem afféle mindenütt felfedezhető, zsongító, kétségbeesett mozgolódás, amit rendszerint életnek nevezünk, aztán pedig elégedetlenek is vagyunk vele egész itt-tartózkodásunk alatt, hanem igazi. Igazi! Olyan, amire ez a Szepes Mária által "tanulságos bolygó"-nak nevezett hely kellene, hogy kényszerítsen bennünket.
Gondolom, erre a legtöbben úgy reagálnak: miről beszél ez? Társadalmunk 21.századi, felvilágosult, tisztánlátó és tagadhatatlanul okos világában, bár egyre gyengébb problémamegoldó képességgel, viszont annál nagyobb elszántsággal biztosítjuk saját stabilitásunkat a bosszantóan múló időben.
Kis aprósággal hozakodnék elő csupán: a bölcsesség utcahosszal vezet az okosság előtt.
Egyszerűen azon okból, mert az okosság az elme díszlete. Rafináltan szőtt függöny, mely eltakarja az élet igazi értékeit. Az elme okossága a félelem legyűrésére létrehozott praktikák sora. Bűntudatnak, erkölcsnek, szabályoknak, aggódásnak, önvédelemnek, ragaszkodásnak, ne adj' Isten még szeretetnek is nevezzük, miközben nem tudjuk, honnan jövünk, merre tartunk, mi végre folyik itt ez az egész. Így nem csoda, hogy a Föld csak egy temetés előtti haldoklási helynek tűnik, ahol látszólag folyton elveszítünk valamit.
A bölcsesség másról szól. Ha csak pár embert említünk, akik átsurrantak a szocializálódás kegyetlenül őrzött, szorosra csomózott hálóján, mint Buddha, Mohamed, Jézus, Hermes Trismegistos, mindjárt szembetűnő lesz, hogy a bölcsesség útja semmi más, mint életveszély. Bizony.
Az okos "élet" veszélyezteti. Mert a bölcsesség tisztánlátás, igazság, éberség, szabadság és lázadás. Szemtelenül felkavarja az "okos", vak, rabszolgatartó rendet.
A bölcsesség ugyanis nem aggódik, nem ragaszkodik, nem gyakorol bűntudatot, nem befolyásolható. Egyszerűen csak létezik. Teljes erőből és tiszta szívből, félelmek nélkül. Milyen furcsa, még akkor is tovább létezik, mikor az okosság - saját képzelt biztonsága miatt - fizikai szempontból elteszi láb alól. Miért?
Mert a bölcsességnek nem kell test. A bölcsesség maga az elpusztíthatatlan Szellem.
A benső út maga.
Addig is: halhatatlan bölcsességgel ÉLNI egy pusztuló testben: ez hát a feladat ezen a "tanulságos" bolygón. Nincs más dolgunk tehát: Hajrá! ;))
